Elvtársak! Számunkra, akik az idegen uralom, a fasizmus, a kisebbségnek a többség fölött gyakorolt hatalma elleni harcnak vagyunk a veteránjai; Novorosszija harcosai és parancsnokai számára teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy mind a kijevi Majdan körüli eseményekből, mind pedig Donyeck és Luganszk ezt követő ellenállásából hiányzik a valódi forradalmi tartalom. Meglovagolva a jogos népharagot, Kijevben egy katonai junta, az oligarcha hatalom, egy, az USA ebben érdekelt hatalmi klánjai, Európa, és részben az oroszországi oligarchák által támogatott bábkormány került hatalomra. Novorosszijában a hatalmi „elitekhez” kapcsolódó oroszországi oligarchák játsszák a helyzet képmutató „megmentőinek” a szerepét. Az oligarchák csupán a tulajdon újraosztására törekedtek. A nép, mindkét esetben, súlyos vereséget szenvedett.

Sokan követtek el szörnyű hibát akkor, amikor bedőltek a nacionalista közhangulatnak és a sovinizmusnak. Mert pontosan az oligarchák, a nagytőkések voltak azok, akik „politikai véleményformálóik” révén megosztást vittek Novorosszija harcosainak a soraiba – nacionalista, hellyel-közzel pedig nyíltan rasszista eszméket ültetve el bennük. Mindezt bőségesen megfűszerezték az „orosz” egyedülállóság, a „nagyhatalmiság”, a pravoszláv „kegyelmi állapot” eszméivel.

Novorosszija Népfelkelő Hadseregének nagy része azonban hitt ezeknek a hazug felhívásoknak. Ezért a hibáért mindnyájan nagy árat fizettek. Sok idealistát, az eszméért küzdő parancsnokot fizikailag is likvidáltak. Másokat száműztek. Meggyőződéssel állíthatjuk, hogy Oroszország, Amerika és Európa „elitjei” utóbb bizonyos egyezségre jutottak – abból a célból is, megfojtsák a forradalmi harcnak még a legkisebb csíráit is. Szakadékot hoztak létre Oroszország és Ukrajna népe között. A Donbassz és Ukrajna közötti frontvonalat pedig a kölcsönös öldöklés területévé változtatták.

Részben ezt tanúsítja az a tény, hogy végül is nem került sor a Luganszki (LNR) és a Donyecki Népköztársaságnak (DNR) egy egységes konglomerátumba való összeolvadására. (1) A „minszki megállapodások” következtében pedig óriási számban esett áldozatul a Donbassz békés civil lakossága. (2) Kijevben a junta diktatúrája lépett érvénybe. A DNR-ben és az LNR-ben pedig nem jött létre a népi egység, minthogy hiányzott az az eszme, amely egységbe tömöríthette volna a népet.

Másrészt, az orosz kommunisták körében jól látható balos tendenciák figyelhetők meg. Manapság a balosok: a liberálisok legjobb barátai. A balosok nem akarnak néphatalmat. Miként teszik azt az ilyen-olyan opportunisták, személyes hatalmat, illetve olyan személyes előnyöket akarnak önmaguknak – elrugaszkodva mindenféle elvtől –, amelyeket az oroszországi „elitek” kínálnak fel nekik, „balosoknak”. Léteznek olyan ál-kommunista pártok is, mint az OFKP (KPRF – Orosz Föderáció Kommunista Pártja). Az opportunistáknak ez a gyülekezete szavakban a szabadság eszméit hirdeti meg. Valójában azonban az embereket félreviszi a kommunista ideológia alapjaitól.

A nacionalisták szélsőjobboldali szárnya, másfelől, követői körében aktívan gyomlálja ki a racionális gondolkodás minden kísérletét. Az „állami” soviniszták körében az állam tagadása állandósult – miközben ugyanez az állam teljes támogatásban részesíti őket. A soviniszták közegéből mind gyakrabban hallunk olyasfajta kijelentéseket, hogy „az egyház véleménye nálunk fölötte áll az állam véleményének”. Pedig hát a mai „egyház” mi is lehetne más, mint az uralkodó „elitek” eszköze és hű szolgája?

Novorosszija Oroszországba visszatérő veteránjainak (3) azt ajánlják, hogy lépjenek be a balosoknak, a szélsőjobboldaliaknak, vagy a pravoszláv-monarchistáknak és sovinisztáknak az egyik vagy másik, mesterségesen létrehozott csoportjába. Ha viszont az általában vett kommunista mozgalomról beszélünk, akkor nyilvánvaló válságot tapasztalhatunk. A mostani oroszországi és európai kommunista mozgalom: amolyan Brown-féle, mindenféle célirányosságot és rendet nélkülöző mozgalom, amelyet rengeteg üres eszme hígít föl. Éppen ezek a tényezők vezettek oda, hogy Novorosszijának a fronton tevékenykedő parancsnokai között nézeteltérések keletkeztek, tetteikben bizonytalanok voltak, és hiányzott közöttük az egység. Ez lett a veszte Alekszej Mozgovojnak, Alekszandr Bednovnak (4) Arszen Pavlovnak és Alekszej Tolsztihnak, (5) továbbá Novorosszija Népfelkelő Hadserege más parancsnokainak. Annak következtében, hogy hiányzott nála a saját jelentős erejében való szilárd meggyőződés, a szilárd ideológiai támasz, bízott az oligarchák ravasz és aljas képviselőiben – mindez a szemem láttára sodorta Alekszej Mozgovojt a végzete felé. Életének utolsó hónapjaiban Alekszej Mozgovoj már csak egy megfáradt, megtört ember volt, aki már nem remélte a győzelmet és nem hitt többé a Forradalomban. Megadóan várta a sorsszerű halált.

Elvtársak! Ma a legkülönbözőbb országokból érkezett önkéntesek – harcostársaink, harcosok, önkéntesek – esnek el a Donbassz frontjain. A reakciós erők azonban mindent megtesznek annak érdekében, hogy a legszélesebb néptömegek elől eltitkolják a Donbassz népével szemben elkövetett népirtást. A fasiszta Ukrajnában ugyanúgy, a tömegpropaganda révén viszik el az embereket a vágóhídra. Hogy miután elvéreztek a vágóhídon, létfontosságú szerveikért feltrancsírozzák őket ily módon nyerészkedve még a holtakon is. (6)

E cikkemben a magyar elvtársakhoz, Magyarország progresszív erőihez is fordulok. Láthatjuk, milyen tragikus események mennek végbe Ukrajna kárpáti régióiban. A magyarok jogait sárba tiporták. Az Ukrajna területén élő magyaroknak gyakorlatilag ma tilos anyanyelvükön beszélni. Űzik el őket, fenyegetéseknek, támadásoknak vannak kitéve. A kárpáti régióban élő magyarokat arra kényszerítik, hogy elfelejtsék: ők magyarok! Hogy mondjanak le nemzeti kultúrájukról. Mindenki számára világos kell, hogy legyen: ugyanígy kezdődött minden a Donbasszban is. Hogy azután, a fenyegetéseket követően, sor kerüljön a népirtásra is. Gyermekek tarackágyúk, aknavetők és sorozatvetők tüzének esnek áldozatul.

Elvtársak! Eljött az ideje annak, hogy követeljük a fasiszta Ukrajnától, Porosenkótól, Turcsinovtól, Avakovtól, (7) a Washingtonnak magukat eladó többi politikustól, hogy feleljenek mindazokért a szenvedésekért és megaláztatásokért, amelyekben ma az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségeknek, illetve minden, a fasiszta rezsimmel egyet nem értő embernek részük van! Ideje véget vetni e bábkormány bűnözői által gyakorolt hatalomnak, kiskirálykodásnak! Ezek a „politikusok”, a szerencsétlen lakosságból kipréselt „adókból” (8) díjazzák a hóhérokat, az SZBU munkatársait, a provokátorokat és a bérgyilkosokat. A fasiszta Ukrajnának ez a „kormánya” kényszeríti arra saját katonáit, hogy vérüket ontsák a frontokon a kölcsönös gyilkolás eszményéért, amikor a Nép lő a Népbe. Ideje szétzúzni ezt a hatalmat. Ehhez azonban meg kell értenünk, hogy az ukrán fasiszta hatalom nem egyéb, mint egy, a kapitalista rendszer által megteremtett hétfejű sárkány. Éppen ezért van az, hogy a világ tömegtájékoztató eszközei oly gondosan elhallgatják a végbemenő népirtást. Éppen ezért van az, hogy Oroszország és Magyarország képmutató politikusai csak szavakban állnak ki állampolgáraik, az etnikai magyarok és oroszok mellett – de nem tesznek semmit annak érdekében, hogy ténylegesen megvédjék életüket és szabadságjogaikat.

Ahhoz, azonban, hogy egyesülhessünk, el kell, hogy vessük a mesterségesen megteremtett délibábokat, és ki kell nyújtanunk egymásnak a segítség, az egységbe forrás kezét. A továbbiakban pedig arra lesz szükség, hogy egyesített erőinket egy új Internacionálé megteremtésére fordítsuk. Elengedhetetlenül szükségünk van egy új Kominternre.

Elvtársak! Én és harcostársaim nagyon komoly leckét kaptunk abból: mit is jelent a hajbókolás a hazug politikusokból álló „segítők” előtt. Akik, végső soron a nép ellenségeinek, az oligarchák bérenceinek bizonyultak. A szemünk előtt történt az, hogy a saját hatalmukra támaszkodó katonai parancsnokok és népvezérek – ahelyett, hogy megfogalmazták volna a forradalom eszméjét és azt saját erőikkel megvalósították volna, hiába próbálkoztak azzal, hogy Ukrajnát megszabadítsák az oligarcháktól. Miközben a kapitalista ideológia ugyanolyan képviselőihez fordultak, mint amilyenek manapság Oroszország és Európa politikai vezetői. Novorosszija vezetői készen vett elméleteket próbáltak követni, idegen tapasztalatokat akartak felhasználni, figyelmen kívül hagyva a történelmi feltételrendszert és a konkrét valóságot. Így vereséget szenvedtek.

Ezek az ál-forradalmárok, amikor elfogadták a képmutató segítséget, azzal együtt elfogadták a rájuk erőltetett feltételeket is. Az igazságos népi felkelés eszmei tartalmát kilúgozták. A hatalom megint csak az oligarchák embereinek a kezébe ment át. Ezzel egy időben azonban ellenségeink kimutatták a foguk fehérét. Sokan meglátták, milyenek is azok a mi, a sötétségből előbujt ádáz ellenségeink, akiket a tőkés világrendszer egyesített.

Ideje tehát, hogy olyan új filozófiai eszméket fogadjunk be, amelyek központjában a saját erő áll. Az ember – sorsának kovácsa. Társadalmi lény, amely önálló, alkotni képes, van tudata. Biológiai élete mellett az embernek van társadalmi-politikai élete is. A társadalmi-politikai élet: az az embernek, mint társadalmi lénynek, az élete. A dolgozó néptömegek: a társadalmi-történelmi fejlődés alanyai. Éppen a nép az, amely a forradalom megvalósítója, a társadalom átalakulásának és fejlődésének döntő tényezője. Az emberiség egész történelme, a társadalmi formációk változásainak története: az a dolgozó népnek az önállóságért vívott harcának a története. A forradalmi mozgalom irányítása az nem más, mint a néptömegek irányítása e harc során.

Elsőrendű feladatunk, tehát, az, hogy megteremtsük a forradalmi internacionálé kemény magját, és csupán saját erőinkre támaszkodva valósítani meg a népnek az oligarchák elnyomása alóli felszabadítását. Az új Komintern veleje: az agy. Melynek köszönhetően – a nép tudatos harca folytán – a forradalom fejlődik és győzelemre jut. A mai világrendben mostanra óriási belső ellentmondások keletkeztek. Óriási válság alakult ki. És csak saját magunkon múlik, hogy ilyen körülmények között képesek leszünk-e egyesülni és elkezdeni a harcot – vagy elszalasztjuk ezt az esélyt.

Tanaj Csolhanov

MEGJEGYZÉSEK:

(1)  2014-ben, rövid időn belül, napirendre került a két népköztársaság egyesülésének kérdése. Megalakult a Novorosszija néven egyesülő két népköztársaság közös parlamentje, amely meg is tartotta első ülését. A közös parlament elnöke Oleg Carjov, a Kijevből menekülni kényszerült bátor, antifasiszta képviselő lett.

A kezdeményezés azonban hamarosan hamvába holt. Utóbb kiderült, hogy Igor Plotnyickij, a Luganszki Népköztársaság árulónak bizonyult elnöke fúrta meg. Ellentétes irányú mozgás indult meg, amiből a legkirívóbb: vámhatár bevezetése volt a két népköztársaság között (Plotnyickij leleplezése és bukása után, az új luganszki vezetés ezt eltörölte. Meghirdette a Novorosszija-projekt folytatását – amiből azonban egyelőre nem látunk semmit.

Gyakorlati szempontból talán a legsúlyosabb az volt, hogy a két néphadsereg egymástól függetlenül, egymással nem egyeztetve vívta (és vívja) küzdelmeit. Ez alól egyedül a 2015. január-februári debalcevói csata volt a kivétel. Az is, valószínűleg, azért, mert az a bizonyos (Donyecket fenyegető) betüremkedés, „zsák” a két népköztársaság határterületén terült el: keleti része az LNR, a nyugati a DNR része volt.

Novorosszijából egyelőre csupán a zászló maradt meg:

https://static.kepfeltolto.com/orig/2018/06/13/7dba2960591b6f7b2f9c785044b23dfc.jpg

(2)  A minszki megállapodások elvileg a civil lakosság életének megkímélését, a konfliktus békés rendezése alapjainak megteremtését tűzték ki célul. A gyakorlatban azonban ez leginkább a visszájára sült el.

Az ukrán fél a szerződés egyetlen előírását, egyetlen percig nem teljesítette. Ellenkezőleg: megtépázott csapatainak rendezésére, feltöltésére, a megsemmisült fegyverek pótlására használta fel. Az ukrán hadvezetés – a fegyverszünet leple alatt – mostanra óriási csapatlétszámot, fegyverek, hadfelszerelések tömegét vonultatta fel: mostanra az ukrán hadsereg (létszámát tekintve) négy-ötszöröse a néphadseregeknek – és szintén jelentős az erőfölénye a fegyverzetek, haditechnika terén. AZ EBESZ-MISSZIÓ HALLGATÓLAGOS, CINKOS SZEMHUNYÁSA MELLETT folyamatosan provokálja a néphadsereget. Leginkább állásainak, de kiváltképpen a békés polgári lakosság, a civil infrastruktúra, létfontosságú közművek szinte szakadatlan ágyúzásával. Aminek – fegyverszünet ide, vagy oda – civil lakosok százai és a néphadseregek számos harcosa vesztette életét. MIKÖZBEN A NÉPHADSEREGEK SZÁMÁRA SZIGORÚAN TILOS, még csak saját védelmükben is, viszonozni a tüzet.

Ugyancsak Lavrov orosz külügyminiszter „zseniális” találmánya volt a demilitarizált övezetek (ottani kifejezéssel: szürke zónák) létesítése. Ezek kialakításához KIZÁRÓLAG AZ ADDIG A NÉPHADSEREGEK ELLENŐRZÉSE ALATT ÁLLÓ TERÜLETEKET VETTEK IGÉNYBE – az ukránoknak egy talpalatnyi, általuk ellenőrzött területről sem kellett elvonulniuk. Ez is a polgári lakosság megkímélésének a jelszavával történt. Valójában azonban az ukrán hadsereg – megint csak büntetlenül – előbb csupán portyázott a védtelenül maradt településeken. Majd be is vonult oda. Egyszer már felszabadult települések egész sora került vissza a junta rémuralma alá – tetézve azt a megszállás tényéből adódó megtorlásokkal. A visszatérő megszállók rabolnak, fosztogatnak, embereket űznek ki otthonaikból – hogy házaikba ukrán katonákat telepítsenek, illetve ezeket a házakat lőállásokká alakítsák át. Számos, a juntával szemben álló ember nyomtalanul eltűnt ezekről a településekről.

 

Lavrov nagymester fegyverszüneteinek másik hozadéka, hogy az ukrán hadsereg javítani tudott pozícióin. Közelebb tudtak férkőzni a néphadsereg állásaihoz, a tüzérséggel támadni kívánt településekhez. (A szürke zónáknak „köszönhetően” mostanra a 180 ezres Gorlovka város egész területe belőhetővé vált: a szürke zónákban való lassú, óvatos – de módszeres – előrenyomulásuk következtében ukrán kézre kerültek a várost övező magaslatok.)

A minszki fegyverszünetek leállították a néphadseregek 2014 nyár végén kibontakozó offenzíváját. Így ukrán kézen maradt a 2014 júniusában elfoglalt Mariupol kikötőváros (ahová pedig lényegében már csak be kellett volna vonulni). Így lakossága nem csupán immár négy éve szenved a megszállók önkényétől, rémuralmától – de az ukrán hadsereg azóta erődítménnyé építette ki a várost.

A minszki fegyverszünet állította le a donyecki néphadsereg offenzíváját a donyecki repülőtér felszabadítására – ahonnan így az ukrán tüzérség – közvetlen közelről – tovább ágyúzhatta a várost. Amikor pedig a helyzet tarthatatlanná vált, és a donyecki hadvezetés parancsot adott a repülőtér megtisztítására, AZT – a fegyverszünet tiltása miatt –TÜZÉRSÉGI TÁMOGATÁS NÉLKÜL kellett megtenni (miközben az ukrán hadsereg zavartalanul lőhette tüzérségével a repülőteret támadó néphadsereg harcosait). A csata négy hónapig tartott, rengeteg véráldozattal és pusztítással járt. A néphadsereg végső soron kiverte ugyan a repülőtérről az ukrán hadsereget – az offenzíva folytatására azonban már nem maradt ereje. Donyeck ukránok által megszállt elővárosainak többsége így az ellenség kezén maradt – ahonnan, egyebek mellett, mindmáig folytatják a főváros északi, a repülőtér közelében lévő kerületeinek ágyúzását. (Ennek következményeit a fordító saját szemeivel is láthatta:

https://www.youtube.com/timedtext_editor?action_mde_edit_form=1&v=IqGlSRVhNeE&lang=hu&bl=vmp&ui=hd&ref=player&tab=captions)

(3)  Elsősorban a Novorosszijában harcoló orosz önkéntesekről van szó.

(4)  Luganszkban harcoló – az ott tapasztalható visszarendeződést bíráló parancsnokokról van szó. Őket, és két másik hasonszőrű parancsnokot mind 2015-ben – egyetlen év leforgása alatt –gyilkolták meg. A négy merénylet közül csupán egynek az esetében sikerült bizonyítani, hogy azt ukrán fegyverekkel követték el – a másik három esetben a gyilkosságra felhasznált fegyverekről kiderült, hogy sem az orosz, sem az ukrán hadseregben nincsenek rendszeresítve.

(5)  Arszen Pavlov („Motorola”) és Mihail (nem Alekszej!) Tolsztih („Givi”) – a Donyecki Népköztársaság két, talán legtehetségesebb katonai parancsnoka. Mindkettőjük merénylet áldozata lett. Mindkettőjük esetében kiderült, hogy meggyilkolásukra személyesen Porosenkó adott parancsot.

(6)  Az már 2014-ben kiderült, hogy (főként a háború kezdeti időszakában) rosszul ellátott ukrán hadsereg tisztjei – de magas állású tisztségviselők is (utóbbiak nyerészkedési céllal) beszálltak az illegális nemzetközi szervkereskedelembe. A szennyes üzletben részt vett, egyebek mellett, az SZBU akkori vezérigazgatója, illetve az egyik terrorkülönítmény akkori parancsnoka. Megrendelésre dolgoztak: a megrendeléstől függően operálták ki a frissen elesett ukrán katonák létfontosságú szerveit (az áldozatok egy része még élt, amikor a műtőasztalra fektették). Gyanítható azonban, hogy a gyilkos műtéteknek letartóztatott antifasiszták, hadifoglyok is áldozatul estek.

Még 2014 tavaszán-nyarán Angela Merkel három tábori krematóriumot ajándékozott az ukrán hadseregnek. Ezekre nem csak azért volt szükség, hogy eltitkolják a váratlanul és döbbenetesen nagy ukrán emberveszteségeket. Hanem azért is, hogy elhamvasszák a szervkereskedelem áldozatait.

A botrány akkor kipattant – ám következménye nem lett. Az illegális szervkereskedelem ma is folytatódik (talán nem olyan méretekben).

(7)  Alekszandr (Olekszandr) Turcsinov: a puccs 2014. február 22-i győzelmekor az ukrán parlament elnökéül választották. Államfő híján pedig ügyvezető elnök is lett. E minőségében adta ki parancsba, hogy katonai büntető expedícióval kell letörni a Donbassz tiltakozó népi mozgalmát. Az első számú háborús bűnös ma a kormány nemzetbiztonsági kabinetjének felelős titkára.

Arszen Avakov: belügyminiszter, az erőszakszervek „rossz lelke”. Irányításával, befolyásával ezek a szervezetek kiváltképpen fasizálódtak. Az általa irányított tárca felügyeli a tárca által létrehozott, „Azov” nevű terrorbrigádot, amely még a többi különítményes egység közül is kirí leplezetlen nácizmusával. Az „Azov” az SS, a valamikori náci párthadsereg különféle egységeinek jelképeit használja, egészen nyíltan. Hitbizományba kapván a 2014 júniusában elfoglalt Mariupol kikötővárost, a városban rémuralmat honosított meg, és – „hála” a néphadsereget megbénító, tétlenségre kárhoztató, a frontokat befagyasztó minszki megállapodásnak, Mariupolban (a város repülőterén és annak környékén) hozták létre Ukrajna legnagyobb, legrettegettebb koncentrációs táborát.

Avakov előéletéhez tartozik, hogy, még 2014 előtt, Harkov megye kormányzójaként, korrupciós ügybe keveredett. A börtöntől csak képviselői mentelmi joga mentette meg. Avakov jelenleg a legfelsőbb vezetésen belüli hatalmi harc egyik aktív képviselője.

(8)  Ukrajna, mostanra, gyakorlatilag teljesen tönkrement, a csőd szélén áll. Ettől csak a Nyugat hitelei, kölcsönei, segélyei – illetve a lakossággal szemben népnyúzás tartja vissza. Ukrajnában folyamatosan emelkednek az árak, a rezsiköltségek – régen meghaladva már a lakosság jövedelmeit, anyagi teherbíró képességét. (A folytonosan emelkedő árak mellett, többször is sor került a bérek, nyugdíjak, ösztöndíjak csökkentésére.) A lakossági gázárak, például, 2014 óta a tízszeresükre nőttek, és mostanában került szóba az újabb, 70 százalékos (!) emelés. A lakosság szörnyűséges elnyomorodása mellett is, mindig jut pénz a rezsim által preferált célokra. Mindenekelőtt a Donbasszban vívott háborúra, mely felemészti a GDP harmadát. Egy-egy jól sikerült terrorcselekmény végrehajtóit bőségesen díjazzák – maguk az ilyen cselekmények olykor több százezer dollárba is kerülhetnek. A rohamos elnyomorodás másik – bizonnyal, legfőbb – oka, hogy a fasiszta diktatúra közepette az oligarcha elit minden korábbinál gátlástalanabbul lopja szét, fosztogatja a közvagyont. A hadi megrendelések jó része a Porosenkó „elnök” tulajdonába került iparvállalatoknak jut – akinek vagyona 2014 óta közel megduplázódott, dollármilliárdokban, tízmilliárdokban mérhető. A korrupció ma már mindent átsző – emiatt még a rezsim nyugati patrónusai is folyamatosan morgolódnak.