Másfél hónapja, hogy hazaértem Donyeckből. Összesen éppen fél hónapot töltöttem ott. Különböző okokból, de túlságosan lazára sikerült a programom. A 15 napból talán ha 4-5 nap volt aktív. Ez valószínűleg a miatt volt, hogy — lehangoló módon — a helybeli hatóságok szinte semmiben sem segítettek. Nem volt például autó — ezért az a házaspár (élettársi kapcsolatban élő pár) maga volt kénytelen mindent szervezni, programokat kihajtani.

Nem volt autó, nem kapott vendéglátóm semmilyen ellátmányt — így azén gardírozásomra sem. És mivel — váratlan megbetegedésem miatt — az ott tartózkodásom olyan hosszúra nyúlt, hogy minden vízumom lejárt, a végére a pénzem is elfogyott.

Rám tört valami magas vérnyomás-féle: szédelegtem, tántorogtam, nem volt erő a lábaimban. Így vendéglátóim letettek arról, hogy kivigyenek az első vonalakba. Holott az lett volna a legérdekesebb, és nagyon sajnáltam (bár kicsit féltem is tőle).

Kétszer is elmentünk a donyecki repülőtér környékére — amelyet az ukránok ma is lőnek. (2014 végén-2015 elején súlyos, véres, hosszú hónapokig tartó harcokban sikerült a néphadseregnek kiverni onnan az ukránokat.) Az ukránok tehát lövik — magát a repülőteret, és a környező kertvárosokat is. Egy ilyenbe ellátogattunk, kétszer is. Félig, vagy teljesen romos, csaknem mindenki elmenekült, elköltözött onnan — néptelen, üres utcákat láttunk. (A második alkalommal egészen közel — kb. másfél kilométerre — mentünk a repülőtérre. Akkor öltöztem — öltöztettek — be egyetlen alkalommal: kaptam sisakot és egy [könnyített] golyóálló mellényt. Az úgy volt, hogy szóltak: most menjünk — 10 és 12 között általában nem szoktak lőni az ukránok. Nem is lőttek — sem akkor, sem máskor.

Ugyanezen látogatás alkalmával jártunk a repülőtér túloldalán lévő női kolostorban és annak templomában — illetve a templom melletti temetőben. A templom és melléképületei félig romosak voltak: korábban harcok folytak ott — váltakozó hadiszerencsével. A temető feldúlva, a sírok egy része ledöntve, a többi nagy részén is géppisztoly-sorozatok nyomai. Kísérőim elmondták: a temetőbe egy időre beszabadult ukrán katonák dúlták, rombolták a temetőt: az oroszokat még holtukban sem tisztelik, végtelenül gyűlölik. EZEK NEM EMBEREK! Hogy állatok, azt nem mondhatom — sértés lenne az állatokra nézve!

Jártunk egy lakótelepen, amelyet három nappal Donyeckbe érkezésünk előtt lőttek, 120 mm-es aknákkal. Áldozatok ugyan nem voltak — de a szanaszét repülő repeszek a házak ablakainak nagy részét betörték. (Két nappal korábban volt szintén egy tüzérségi támadás: éppen nagyjából helyrehozták annak kárait, amikor jött az újabb «áldás» — és, például, a frissen beüvegezett ablakok újra betörtek.) Háromnegyed óra leforgása alatt nyolc aknát (aknagránátot) lőttek ki. Voltunk egy harmadik emeleti lakásban, ahol a háziasszony — az üvegcserepek mellett — repeszszilánkokat is összesöpört. Mutatott is belőlük (hoztam is haza egy ilyen repeszdarabot). Arról az ágyról is, ahol rendszerint aludni szokott, de azon a hajnalon, valamiért — szerencséjére — nem ott aludt. A szanaszét röpködő repeszek helyenként meglehetősen mély lyukakat ütöttek a házak falán.

Bárki, akivel beszéltem, azon volt kiakadva: nem értik, hogy őket, civileket, miért lövik az ukránok — holott sem fegyverek, sem katonák nincsenek, még a közelben sem. NYILVÁNVALÓ A TUDATOS NÉPIRTÁS SZÁNDÉKA. Láttunk egy romos autóbusz pályaudvart, amelyet pedig nem sokkal előbb adtak át. Mármint 2014. május 26. előtt, amely nap, este nyolckor, AZ UKRÁN LÉGIERŐ ELŐSZÖR BOMBÁZTA DONYECKET. Bombákat, rakétákat lőttek ki. Kísérteties látványt nyújtott az egyik elhagyott virágbolt, ahol közel négy éve száradnak már az annak idején előre elkészített virágcsokrok. Meglehet, a bolt tulajdonosa is a légitámadás áldozata lett. Láttunk egy felismerhetetlen romhalmazt. 2014. május 26-án este nyolcig az egy bevásárlóközpont volt. Csak találgathatjuk, hogy az akkor éppen ott vásárló emberek közül hányan estek a pusztító légitámadás áldozataiul.

Az egyik nap Donyeck Kijevi kerületében voltunk. Láttuk az 59. sz. iskola félig romos – de mindenképpen használhatatlanná vált – épületét. Az iskolát négy alkalommal is lőtte az ukrán tüzérség. Legelőször akkor, amikor ott éppen tanítás folyt. Csak a jó ég tudja, hány kisdiák és tanítóik estek a gyilkos támadás áldozataiul. A kerületben a szülők azóta félve engedik gyermekeiket iskolába. Ha egyáltalán engedik – mert arra is van példa, hogy nem engedik. Láttunk ebben a kerületben egy lakóházat, aminek egyik sarkán jókora lyuk tátongott: repeszdarab vágta ki.

Egy idős asszony, kamerán kívül, a nyugdíjával kapcsolatos hányattatásairól beszélt. UKRAJNA 2014 ÓTA LEÁLLÍTOTT MINDEN SZOCIÁLIS CÉLÚ KIFIZETÉST A DONBASSZNAK (holott – főként helyi oligarchák, és ügyeiket mechanikusan intéző közhivatalnokok jóvoltából – ma is kapja a Donbassztól a 2014 előtt szokásos adók nagy részét). A kijevi hatóságok attól teszik függővé a Donbassz nyugdíjasainak járó nyugdíjak kifizetését, hogy a nyugdíjasok átjelentkezzenek a kijevi hatóságok kezén lévő településekre. Az idős emberek havonta kénytelenek autóbuszra ülni, és átbumlizni az ukrán megszállás alatt álló területekre – vállalva ezzel nem kevés kockázatot, megaláztatást, mind szemérmetlenebb megzsarolásukat az ukrán ellenőrző posztokon álló katonáktól.

Az idős asszony menye tavaly meghalt rákban. Árván maradt unokáját, aki súlyos cukorbeteg, rendszeresen kénytelen volt magával hozni, kórházi gyógykezeltetésekre. Holott ő sem kapja az ukrán államtól neki járó nyugdíjat. A súlyosan beteg legényfiút dédanyja (az asszony édesanyja) tartotta el eddig. Az idős asszony azért is utazott át eddig rendszeresen az ukránok által megszállt területre, hogy láthassa édesanyját. Nemrégiben azonban rá kellett jönnie: neki kell magához venni unokáját, mivel az egyre hanyatló, szétzüllő ukrán egészségügytől már nem kapja meg a szükséges gyógykezelést. Ami – a magas kezelési költségek miatt – súlyos megterhelést jelent szerény nyugdíjához.

Szerénységemet fogadta a Donyecki Népköztársaság fiatal ombudsman asszonya. Darja Morozova áttekintést adott a 2014-es „Orosz Tavasz” történéseiről, saját szakmai életútjáról (2014 decembere óta tölti be az ombudsman posztját). Hivatali beosztásánál fogva ő a donyecki tárgyalóküldöttség vezetője a minszki tárgyalási fórum humanitárius kérdésekkel foglalkozó albizottságában. Beszélt a kijevi junta jogsértéseiről, jogi csűrés-csavarásairól. A bizottság – és az ő – egyik legfontosabb feladata: a fogolycserék intézése. Itt az ombudsman asszony részletes tájékoztatást adott az ukrán fél obstrukciós, szó- és szerződésszegő magatartásáról.

Aminek legutóbbi, legkirívóbb példája volt, ahogy a tavaly év végi fogolycsere alkalmával (aminek érdekében maga Putyin elnök, illetve Kirill moszkvai pátriárka is közbenjárt) Kijev, az utolsó pillanatban változtatott az előzetesen már hosszan egyezetett megállapodáson: az általa átadandó 306 fogolyból 69-et – közülük mind a 14 orosz, és egyéb külföldi állampolgárt – visszatartott.

A külföldiek szabadon bocsátása körül mindmáig folyik a huzavona (egyiküket, Rafael Lusvarghi brazil önkéntest, a Jobb Szektor fegyveresei nemrégiben a kijevi brazil nagykövetség területről hurcolták el, és adták át az Ukrán Biztonsági Szolgálatnak (SZBU). A fiatalembert ott újra őrizetbe vették – a bíróság legutóbb újabb két hónapra, augusztus végéig, meghosszabbította előzetes letartóztatását.) Az ukrán fél arra törekszik, hogy a fogva tartott orosz állampolgárokat Oroszországgal bonyolítandó fogolycserével engedhesse el. Ezzel egyrészt Moszkvát zsarolják a kémkedésért, terrorcselekmény előkészítése miatt elítélt ukrán állampolgárok szabadon bocsátása érdekében. Másrészt ezzel OROSZORSZÁGOT A KELET-UKRAJNAI KONFLIKTUS EGYIK HADVISELŐ FELEKÉNT MUTASSA FEL, ORSZÁG-VILÁG ELŐTT.

Az ombudsman asszony elmondta továbbá: NEMRÉGIBEN AZ ENSZ EMBERI JOGI BIZOTTSÁGA HATÁROZATBAN SZÓLÍTOTTA FEL UKRAJNÁT A DONBASSZBAN ÉLŐ NYUGDÍJASOK NYUGDÍJAI KIFIZETÉSÉNEK FELÚJÍTÁSÁRA, az elmaradtak pótlására. A KIJEVI JUNTA AZONBAN – mint minden más nemzetközi szerződés, kötelezettség-vállalása esetében is – EBBEN IS FITTYET HÁNY BÁRMIFÉLE NEMZETKÖZI JOGI DOKUMENTUMRA, MEGÁLLAPODÁSRA.

Születésnapján ellátogattunk az egyik, kint harcoló magyar önkénteshez. Ő harckocsizó, a déli fronton harcol. A fronttól kb. 20-25 km-re lakik. Az a falu viszonylag nyugalomban él — de azért ott is láttunk egy részben romos, belülről alighanem kiégett házat.

Ugyanakkor a Donbasszt szorgalmas nép lakja. A keletkező károkat azonnal helyrehozzák (kivéve, ha az ukránok nem lövik oly hevesen a kiérkező szerelőbrigádokat, mentősöket, tűzoltókat is, hogy emiatt képtelenek elvégezni a munkájukat). A határ felől, Donyeck felé keresztülhaladtunk több olyan településen is, ahol 2014 nyárutóján igen heves, pusztító csaták folytak. Meglepődve láttam, hogy az országút tükörsima, az adott településekről pedig senki sem mondta volna, hogy ott harcok folytak volna (legföljebb egy-egy sérült házat láttunk — tulajdonosaik minden bizonnyal elköltöztek onnan, úgy hagyták, félig romosan, a házaikat).

Viszont amikor önkéntesünk faluja felé haladtunk, útközben (ez volt egyetlen vidéki látogatásom ott) már lényegesen rosszabb utakon haladtunk, A falvakban a házak jelentősebb része volt romos. Érthető: arrafelé még ma is lőnek — vagy legalábbis nemrég még lőttek.

Ott, a helyszínen is úrrá lett rajtam az a tudathasadásos érzés, ami itthon is, valahányszor az ottani híreket nézem. Ez egy roppant különös háború — valószínűleg ilyen még az 1939-40-es «furcsa háború» idején sem volt. Helyenként heves harcok folynak — ám a hadiállapotnak semmi jele (formailag ez a háború voltaképpen nincs is), az emberek élik a békeidőkben megszokott életüket. A földeken szántottak. Donyeck belső részeit szinte egyáltalán nem érinti a háború. Minden esti fényben csillog, nyitva vannak az éttermek, diszkók, mozik, színházak. Mindenütt gondosan ápolt parkok, csobogó szökőkutak (holott az állandó tüzérségi tűzben élő kül- és elővárosok jó részében hónapok — sőt évek — óta nincs sem víz, sem gáz, sem villany: az ukrán tüzérség módszeresen rombolja a létfontosságú közműveket is: a víz-, gáz-, és villanyvezetékeket. Például ipari üzemek, bányák villanyvezetékeit is, ami miatt a termelés újra és újra leállni kénytelen.

Másfelől: még azon a lakótelepen is (a város központjában), ahol kísérőim szállást vettek ki (és ahol örvendeztem, hogy, végre, egy ép lakótelep) kísérőim mutatták: egyik-másik lakás ablakán, még ott is, belövések nyomai.

2017. február 2-án késő este egy, a városnak viszonylag már a belső részében lévő térre (kísérőin szerint RÖVID HATÓTÁVOLSÁGÚ BALLISZTIKUS RAKÉTÁT — ám szerintem, «csupán» egy «Uragan» típusú sorozatvető rakétát lőttek ki.) A tér egyik sarkában két épület károsodott: egy motel (ahová a kibombázott menekülteket szállásolták el) — és egy katonai szállás. Nos, ez utóbbiban szálltunk meg legelőször, ott laktunk több mint egy hétig. A SZÁLLÁSON EGY ÉP ABLAK NEM VOLT: MINDEN NYÍLÁSZÁRÓT FÓLIÁVAL VAGY FURNÉRLEMEZEKKEL FEDTEK BE. Ennél fogva beszorult a téli hideg, az ablakokat nem lehetett kinyitni, hogy beengedhessük a kint már melegedő levegőt. Majd megvett az isten hidege — nem minden nap tudtam rászánni magam, hogy kicsattogjak a folyosón lévő zuhanyozóba.

Donyeck központja tehát éli világát, mintha mi sem történt volna, vagy történne most is. És noha az északi és nyugati külvárosokat szinte naponta ágyúzzák, én abból nem érzékeltem semmit. Tapasztalatlan lévén nem tudtam meghallani a háború hangjait sem. Egy-egy hangról úgy véltem, hogy biztosan valami nehéz teherautó huppant egyet, vagy valahol egy ajtó csapódott be. Egyetlen egyszer hallottam egy robajt, amiből még én is rájöttem: ez robbanás volt.

Holott az idő tájt — ha nem is Donyecknél — heves harcok, ágyúzás folyt. És folyik mostanában is. Most ugyan megint «kitört a fegyverszünet» (ami csak arra jó, hogy gúzsba kösse a néphadseregeket, miközben az ukrán hadsereg zavartalanul vonultathatja fel csapatait és haditechnikáját tervezett offenzívájához, illetve büntetlenül ágyúzhatja továbbra is a néphadsereg állásait, és, főként, a békés lakónegyedeket. Az ukránok leplezetlenül készülnek a támadásra — és már a Nyugat sem igen csinál titkot abból, hogy immár a legkorszerűbb, legpusztítóbb fegyverekből is szállítanak az ukrán hadseregnek. Miközben tovább rikácsolnak «az orosz agresszióról», az orosz kiképzőkről és fegyverszállításokról.