Alig egy hete tették közzé a londoni alsóház hírszerzési és biztonsági bizottságának két jelentését.

A beszámoló azzal a céllal jött létre, hogy feltárja: a brit szolgálat a nemzetközi terrorizmus elleni tevékenysége során érintetté vált-e bármilyen formában a foglyok kínzásában, vagy felhasznált-e ilyen módszerrel megszerzett információkat. A kettős tanulmány három év alatt harmincezer munkaóra, negyvenezer dokumentum, valamint ötven óra szóbeli interjú felhasználásával készült.

A jelentéstevők leírják, hogy bár arra nem találtak bizonyítékot, hogy a brit titkosszolgálatok közvetlenül fizikailag bántalmaztak volna őrizeteseket, de angol ügynökök 13 esetben szemtanúi voltak foglyok erőszakos kihallgatásának. 25 esetben maguk a rabok számoltak be ellenük elkövetett erőszakról, míg 128 alkalommal „összekötő szolgálatok” tájékoztatták a briteket ilyen incidensről. 232 bizonyítható esetben vallatással megszerzett információt kaptak a CIA-től, ezek egyébiránt merényletek megelőzését tették lehetővé. Ennek ellenére a parlamenti testület komoly aggodalmának adott hangot, hogy az Egyesült Királyság egyes intézményei eltűrnek „védhetetlen akciókat”.

A pontos szakmai mérleg elkészítése elképzelhetetlen anélkül, hogy feltüntetnénk, a nemzetközi terrorizmus – amelynek megakadályozása a vizsgált titkosszolgálati akciók célja – hány áldozatot követelt eddig az Egyesült Királyság, az európai kontinens országai vagy az Egyesült Államok területén. Ha a tanulmány globális összegzést is feltüntetne arról, hogy hányan haltak vagy sérültek meg terrortámadásban nem csupán a brit királyság területén, hanem a teljes földgolyón, az ezen a soron szereplő számadatnak hat nulla lenne a végén. Csakhogy ilyen sor nincs. Ahogy olyan kimutatás sem készült, hogy az erőszakos vallatásból származó, értékelhető információk hány ember életét mentették meg azzal, hogy birtokukban sikerült meggátolni egy merényletet. Úgy tűnik, a képviselőket az sem érdekelte, hogy a terrorszervezetekbe beépült és később leleplezett – lebukott – titkosszolgálati ügynökök közül hányat vallattak erőszakosan, mielőtt – persze bírósági ítélet nélkül – lefejezték őket.

Mert nem csak a CIA vagy más nyugati hírszerző ügynökségek vallatnak. A szélsőséges dzsihadista terrorszervezeteknél is érvényben lévő utasítás van a foglyok kínzására. Csakhogy kétféle vallatás van, már ami a dolog irányultságát és célját illeti. Az egyik esetben – amelyet a terroristák követnek el – a cél a büntetés, elrettentés, a vallatás a kivégzés előzménye, és azok ellen használják, akik azért épülnek be a gyilkosok közé, hogy a megszerzett információval ártatlan életeket mentsenek meg.

A másik esetben a vallatás célja, hogy a hatóságok információt kapjanak arról, hogy ki hol és mikor tervez támadást békés civilek ellen. Ráadásul a második esetben a vizsgálótiszt a protokoll szerint lépésről lépésre halad. Először az együttműködést kínálja fel. Egyszerűen felteszi a kérdést, hogy ki, mikor és hol… A terrorista dönthet úgy, hogy beszél mindenfajta kényszer nélkül. Ha megteszi, együttműködőnek számít, és szó nincs kényszerintézkedésről. Sőt az sem kizárt, hogy szabadon távozhat, amennyiben vállalja, hogy úgynevezett kettős ügynökként további információkat szerez a titkosszolgálatoknak. Még korábbi bűnei is megbocsátást nyerhetnek az együttműködésért cserébe. Amennyiben a hallgatást választja – hangsúlyozni kell: ő dönt erről – a már jelzett megelőzési cél érdekében előállhat a pszichikai kényszer, és csak végső esetben a vallatás. Még a briteknél is, nem csak a CIA gyakorlatában.

A hírszerző ügynöknek nincs ilyen választási lehetősége, amikor lelepleződik a terroristák előtt. Azonnal megkínozzák a kivégzése előtt, főként azért, hogy elrettentsenek másokat az esetleges árulástól. Ezzel a „védhetetlen”, ugyanakkor rendkívül hatékony módszerrel védik tőlünk távoli országokban a saját rendszerüket a terrorcsoportok egy könyörtelen küzdelemben, amelyben az információ is értékes fegyvernek, erőforrásnak, a biztonság garanciájának számít. Mert ez egy brutális háború, amelyet, úgy tűnik, nehéz elképzelni még a brit parlament alsóházának illetékes bizottságában is.

Az elkészült jelentés egyes elemei már most kiszivárogtak, pedig kevés érv szól amellett, hogy a civil társadalomnak miért kellene ezen küzdelem minden részletéről tudnia. A metróban utazó iskolás gyerekekre, munkába igyekvő nőkre és férfiakra csak annyi tartozik, hogy atrocitás nélkül odaérnek-e, ahová elindultak otthonról.

Hogy mi folyik a háttérben, az arra illetékesek milyen módon garantálják a nyugalmukat és biztonságukat, nem az ő kompetenciájuk. Arról nem is beszélve, hogy a személyiségi jog védelme a terroristák esetében egészen más koncepciót is takarhat. A normális ember abból indul ki, hogy mindenkinek joga van az élethez. Aki viszont úgy akar meghalni, hogy közben másokat is megöl, annak – a dzsihadisták értelmezésében – joga van a halálhoz akkor is, ha az első szándéka nem is sikerül. Azzal viszont, hogy élve történt az elfogása, elveszik a jogát az önként vállalt haláltól. Ha ezt a szemléletet is figyelembe vesszük, különösen furcsa, hogy komoly aggodalom fogalmazódik meg a politikusok részéről a terrorista gyilkosok kihallgatásának körülményeivel kapcsolatban.

Mára a terrorizmus – bár ez nem volt mindig így – egyenlővé vált a dzsiháddal. Ezért a merényletek előkészítésében főként muszlim hátterű elkövetőket tartanak számon a hatóságok. Olyanokat, akik nem a frontokon védik az eszméiket, amelyekben hisznek, hanem civileket gyilkolnak. Amikor pedig elfogják őket, azonnal követelik ugyanazon jogokat, amelyekkel a potenciális áldozataik rendelkeznek. Legfőként az élethez való jogot, amelyet éppen a terroristák vonnak kétségbe azzal, hogy merényleteket követnek el a legváratlanabb helyeken és időpontokban. Teszik ezt Allah nevében, vakon képviselve a muszlim ember felsőbbrendűségét a más vallásúakkal szemben. Szerencsére az iszlámhívők többsége nem lesz terrorista gyilkos.

Ugyanakkor ez a többség elítéli, hogy szigorúan vallassák muszlim testvéreiket, még ha azok gyilkosságra készültek is.