A szovjet jelentése: a dolgozók választott küldötteinek testülete a szovjetunióban. Alulról felfelé felépített államhatalmi és államigazgatási szervek, rajtuk keresztül valósul meg a dolgozó nép hatalma. A proletárdiktatúra ideje alatt erős kommunista ellenőrzéssel működött a reakciós ellenforradalom megfékezésére, ami a dolgozó nép hatalmának védelmében szükséges volt. A proletárdiktatúra felpuhulásával ez vezetett a reakciós visszarendeződéshez, az ellenforradalomhoz – a rendszerváltáshoz.

A forradalom tüzében alakultak meg a szovjetek. Pétervárott a munkásküldöttek szovjetjének első ülése február 27-én zajlott le (ez késztette az ideiglenes duma-bizottságot is arra, hogy kezébe vegye a kormányzati teendőket). Március 1-én összeült a moszkvai szovjet. Néhány nap leforgása alatt Oroszország sok kisebb-nagyobb városában megalakultak a szovjetek. A munkásküldöttek szovjetjei mellett — nem kivételképpen, mint 1905-ben — létrejöttek a katonaküldöttek szovjetjei is. Pétervárott és más városokban a munkás- és katonaküldöttek a proletariátus és a parasztság szövetségét megtestesítő egységes szovjeteket hoztak létre.

A szovjetek megteremtése a munkások, a forradalmi tömegek műve volt. A pétervári gyárakban már az általános politikai sztrájk idején megkezdődtek a küldöttválasztások.

A mozgalom élén a bolsevikok haladtak. A „megalakulóban levő munkásküldöttek szovjetjeinek” nevében így írtak: „A nép kezébe ragadja a hatalmat, a forradalom megkezdődött, ne vesztegessetek el egy percet se. . . Mindenekelőtt válasszátok meg küldötteiteket, ezek lépjenek kapcsolatba egymással, a katonaság védelme alatt alakuljon meg a küldöttek szovjetje.”

Míg azonban a forradalom élcsapata a főváros utcáin harcolt, a szovjet szervezését a kispolgári pártok kaparintották a kezükbe. A mensevik duma-frakciónak, a központi hadiipari bizottság „munkáscsoportjának”, a legális kispolgári sajtóorgánumoknak a képviselői összegyülekeztek a Tauriai palotában, és a szovjet ideiglenes végrehajtó bizottságává nyilvánították magukat. E bizottság olyan rendszert dolgozott ki a szovjet választására, hogy a legnagyobb gyárak küldötteinek száma összehasonlíthatatlanul alacsonyabb lett, mint a félig kézműves jellegű kisüzemek és a katonai egységek küldötteié. A pétervári szovjet végrehajtó bizottságának vezető tisztségeibe a mensevikek és a velük egy tömböt alkotó eszerek vezérei kerültek. (A szovjet elnökévé Csheidzét, társelnökökké Kerenszkijt és a mensevik Szkobelevet választották.) Ugyanez volt a helyzet a többi szovjetek legnagyobb részében. Csupán az ivanovo-voznyeszenszki iparvidék, a Donyec-medence és az Urál számos városában és munkástelepülésén tudtak a bolsevik szervezetek kezdettől fogva döntő befolyást szerezni a szovjetekben.

Az, hogy a szovjetekben mensevik-eszer többség alakult ki, nem volt véletlen; e jelenségnek megvoltak a társadalmi gyökerei. A forradalomban a szervezett, öntudatos munkásokon kívül paraszti-kisbirtokos helyzetű katonák óriási tömegei vettek részt. A háború alatt megváltozott a proletariátus összetétele is: a tősgyökeres munkások egy részét behívták katonának, s helyükbe kisiparosok, szatócsok, a jómódú falusi rétegek katonai szolgálat alól kibújt fiai és más hasonló elemek kerültek. A márciusi napokban a legkülönbözőbb elemek siettek csatlakozni a győztes forradalomhoz, köztük az uralkodó osztályok, a burzsoá értelmiség sok képviselője, akik mind a szabadság hívének nyilvánították magukat. A közéletbe most először bekapcsolódó embermilliók még nem ismerték ki magukat a különböző osztályok és pártok igazi természetét illetően. Ez „a hatalmas kispolgári hullám mindent elárasztott, nemcsak számbeli súlyával, de eszmeileg is ránehezedett az öntudatos proletariátusra, azaz igen széles munkásköröket fertőzött meg, árasztott el kispolgári politikai nézetekkel”.

A kivívott szabadságtól megrészegült néptömegek a megalkuvó pártok demagógiájától félrevezetve, ezekre bízták a szovjetek vezetését, abban a hiszemben, hogy a szovjetek forradalmi módon lépnek majd fel, és teljesítik a munkások és katonák legfontosabb követeléseit.

A tömegnyomás engedékenységre kényszerítette a szovjetek megalkuvó vezetőségét. A szovjetek rögzítették azokat az eredményeket, melyeket a nép önhatalmúlag, fegyveres forradalmi harcban vívott ki. Megszüntették a rendőrséget és a cári bíróságokat, munkásmilíciát szerveztek, népbírósági választásokat tartottak, betiltották a feketeszázas újságokat, és saját sajtóorgánumok kiadását kezdték meg, elkobozták és kiosztották a liszt- és élelmiszerkészleteket.

Képtalálat a következőre: „A februári orosz forradalom - kép”A katonák azt követelték, hogy a hadseregben haladéktalanul számolják fel a régi rendet és a reakciós tisztikar teljhatalmát. Kezdeményezésükre és közvetlen részvételükkel adta ki a pétervári szovjet 1. számú parancsát, amelynek értelmében minden katonai egységnél és a hadiflotta hajóin választott katona-, illetve tengerész-bizottságokat alakítottak. Politikai jellegű tevékenysége tekintetében minden alakulat kizárólag a szovjetnek és saját bizottságának volt alárendelve. A fegyverekkel a bizottság rendelkezett, és a tiszteknek még akkor sem tartozott ezeket kiadni, ha követelték. „Kötelékben és szolgálati kötelesség ellátása közben — hangzott a parancs — a katonák kötelesek betartani a legszigorúbb katonai fegyelmet, de szolgálaton és köteléken kívül, politikai, állampolgári és magánéletükben a katonákat pontosan ugyanazok a jogok illetik meg, mint valamennyi állampolgárt.”

Az 1. számú parancs óriási jelentőséggel bírt. Megerősítette és kiszélesítette a szovjetek katonai támaszát, és újabb lökést adott a hadsereg forradalmasodásához.

Az ideiglenes kormány megalakulása. A kettőshatalom

A felfegyverzett népre támaszkodó szovjetek a kezükben tartották a valóságos hatalmat. E napokban az ideiglenes duma-bizottság még csak nem is gondolhatott arra, hogy kormányt alakítson a pétervári szovjet jóváhagyása nélkül. A mensevik-eszer vezetők megadták ezt a jóváhagyást. Számukra az, hogy a hatalom a burzsoázia kezébe megy át, a forradalom burzsoá jellegéből önként következő dolognak tűnt. Az országot — így okoskodtak — lehetetlen államapparátus nélkül igazgatni, a cárizmus által hátrahagyott államapparátus pedig csak a burzsoáziának fog engedelmeskedni. A megalkuvók, félve a forradalmi kezdeményezéstől, a tömegek öntevékenységétől, lemondtak arról, hogy a szovjeteket az új, forradalmi hatalom szerveivé változtassák.

A pétervári szovjet végrehajtó bizottsága és a duma-bizottság delegációi között lefolyt megbeszélések eredményeképpen március 2-án bejelentették az Ideiglenes Kormány megalakulását. Az új kormány miniszterelnöke és belügyminisztere G. J. Lvov herceg, földbirtokos és zemsztvo-politikus lett. A legfontosabb tárcákat kadét és októbrista vezetők kapták. P. N. Miljukov a külügyminisztérium, A. I. Gucskov a hadügy- és haditengerészeti minisztérium élére került. A pénzügyminisztérium s a kereskedelem- és iparügyi minisztérium a nagytőke képviselői — M. J. Tyerescsenko cukormágnás, illetve A. I. Konovalov textilgyáros — kezébe került. Az igazságügyminiszteri tárcát Kerenszkij kapta — a pétervári szovjet ama határozata ellenére, amely megtiltotta, hogy tagjai belépjenek a kormányba.

bolsevikok tiltakoztak az ellen, hogy a hatalmat a burzsoázia kezébe adják. A szovjetet munkásküldöttségek keresték fel és erélyesen követelték, hogy minden hatalmat vegyen a maga kezébe. De a mensevik-eszer vezetőknek sikerült meggyőzniük a szovjet többségét, hogy az Ideiglenes Kormány a szovjet állandó ellenőrzése alatt fog működni, s végrehajtja a nép akaratát. Érvelésük alátámasztására összekötő bizottságot létesítettek a szovjet és az Ideiglenes Kormány közötti állandó kapcsolat fenntartása céljából.

Az, hogy a munkás- és katonaküldöttek szovjetje mellett megalakult az Ideiglenes Kormány, azt jelentette, hogy Oroszországban két hatalom sajátos összefonódása jött létre — Lenin meghatározása szerint: kettőshatalom.

Az Ideiglenes Kormány, a mensevikek és eszerek kezéből megkapván a hatalmat, egyidejűleg kieszközölte a hatalmától ténylegesen már megfosztott cár „törvényes” felhatalmazását is. Március 2-án II. Miklós Lvov herceget kinevezte a minisztertanács elnökévé. A cár, belátva, hogy nincs értelme további kísérleteket tennie hatalma megőrzésére, maga és fia nevében lemondott a trónról Mihály fivére javára. Másnap azonban Mihály is kénytelen volt lemondani a trónról. A felháborodott munkások és katonák hallani sem akartak a monarchia bármiféle formában való fenntartásáról. Később a tömegek nyomására a pétervári szovjet határozatot eszközölt ki az Ideiglenes Kormánytól az excár és a cári család letartóztatásáról. A burzsoázia külföldi diplomaták segítségével megpróbálta elrejteni a cárt a nép haragja elől. Március 7-én Kerenszkij a moszkvai szovjetben — válaszul a „Végezzétek ki a cárt!” közbekiáltásokra — kijelentette: „Ebből pedig, amíg mi vagyunk hatalmon, semmi sem lesz. A cárt családjával együtt külföldre, Angliába küldjük. Magam kísérem őt Murmanszkig.”

A nép azonban megakadályozta e szándék valóra váltását. A munkások és katonák követelésére a pétervári szovjet rendkívüli intézkedéseket foganatosított. Az összes pályaudvart katonai egységek szállták meg, a vasútvonalak mentén és a városokba szikratáviratban parancsot küldtek szét: Romanov Miklóst, ha megpróbálna külföldre szökni, tartóztassák fel. Az Ideiglenes Kormány ismét meghátrálásra kényszerült.

A kormány élén álló burzsoá politikusok időt akartak nyerni, hogy mozgósítsák az ellenforradalom erőit és teljesítsék az antanthatalmakkal szemben fennálló legfőbb kötelezettségüket: folytassák a háborút „a végső győzelemig”. Március 2-án közzétett deklarációjában, majd Oroszország lakosságához intézett felhívásában az Ideiglenes Kormány ígéretet tett, hogy „megvalósítja a nép vágyait, és az országot a polgári berendezkedés ragyogó útjára vezeti”, de a forradalom alapvető kérdéseit mindkét dokumentum mély hallgatással mellőzte; kizárólag a háború kérdése szerepelt, mint elsőrendű fontosságú ügy. „A kormány — hangzott a felhívás — szent kötelességének tekinti, hogy megőrizze az országunkat más hatalmakkal összefűző szövetségeket és rendületlenül teljesíteni fogja a szövetségeseinkkel kötött megállapodásokat.”

A burzsoázia a szociálsoviniszták segítségével igyekezett elhitetni a tömegekkel, hogy a cár megdöntése után a háború elvesztette imperialista jellegét, s célja most már a haza és a forradalom megvédelmezése a külső ellenséggel szemben. E propagandának tagadhatatlanul volt bizonyos sikere. „A »majdnem mindent« elöntő kispolgári áradat legnagyobb, legkirívóbb megnyilvánulása kétségtelenül a forradalmi »honvédelem«. Ez az orosz forradalom további fejlődésének és sikerének legádázabb ellensége.”

Lenin emellett rámutatott, hogy meg kell különböztetni az eszerek és mensevikek tudatos „honvédő álláspontját” — ezek „baloldali” frázisokkal leplezik a burzsoázia hódító politikáját, és a tömegek jóhiszemű „honvédő álláspontját” — ezek nem képesek különválasztani az ország érdekeit a burzsoázia érdekeitől, s ezért „szükségből”, nem pedig a hódítások kedvéért támogatják a háborút.

Belpolitikai téren az Ideiglenes Kormány a főfeladatot abban látta, hogy a teljes hatalmat a maga kezébe ragadja. Kis változtatásokkal megőrizték a régi államgépezetet, amely most összeolvadt a földesúri-burzsoá zemsztvókkal, a városi elöljáróságokkal, a „társadalmi szervezetek bizottságaival”. A kormányzók helyére az Ideiglenes Kormány biztosai — burzsoá politikusok, főként kadetok — kerültek. A cárizmus idején alkotott törvények változatlanul érvényben maradtak. A kormány részéről üres ígéret maradt csupán az igazságszolgáltatási intézményeknek az 1864. évi reformok szellemében való átszervezése. A burzsoázia nem merte ugyan feltámasztani a cári rendőrséget, de sietett olyan új fegyveres erővel helyettesíteni, amely szembeállítható a már a forradalom első napjaiban megalakított munkásmilíciával és Vörös Gárdával. Erre a célra a zemsztvoknak és városi képviselő-testületeknek alárendelt „népi miliciát létesítettek. A szovjetek megalkuvó vezetősége segítségére sietett a kormánynak: a pétervári szovjet végrehajtó bizottsága megtiltotta, hogy fegyvert adjanak ki a munkásoknak, és megkísérelte a gyárakban megalakított munkásmilíciáknak a burzsoá „népi” milíciába való beolvasztását.

Az Ideiglenes Kormány különösen nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a hadsereget a kezében tartsa. E törekvésében támogatást várt a tisztikartól, amely a háború folyamán a burzsoázia és a polgári értelmiség soraiból töltődött fel, továbbá a tábornoki karnak a polgári körökkel szoros kapcsolatban álló befolyásos csoportjától. A hadsereg-főparancsnok a cár lemondása után Alekszejev tábornok, majd 1917 májusában Bruszilov tábornok lett. A főhadiszállás követelte a kormánytól, hogy helyezze hatályon kívül az 1. számú parancsot, és akadályozza meg a parancsnoki kar választhatóságának törvényesítését. Az eszer-mensevik vezetők gyakorlatilag támogatták e követelést: „megmagyarázták”, hogy az 1. számú parancs csak a pétervári katonai kerületre vonatkozik, s egyáltalán nem jogosítja fel a katonabizottságokat arra, hogy tisztválasztásokat tartsanak. A katonáktól azonban már nem lehetett elragadni kivívott jogaikat, a hadseregben lehetetlen volt a forradalom előtti állapotok visszaállítása.

Oroszország államrendjének kérdése eldöntetlen maradt. A mensevik-eszer vezetők, midőn a hatalmat a burzsoázia kezébe adták, még a köztársaság kikiáltásának követelését sem vetették fel; beérték azzal, hogy az Ideiglenes Kormány ígéretet tett: nyomban hozzálát az alkotmányozó gyűlési választások előkészítéséhez. A valóságban a kormány fékezte az előkészületeket, abban a reményben, hogy az erőviszonyok később majd a burzsoázia javára tolódnak el, s addig is az alkotmányozó gyűlés összehívására tett ígéretek csillapítólag hatnak a néptömegekre.

A proletariátus a forradalom első napjaitól fogva harcolt a nyolcórás munkanap bevezetéséért. Számos ipari központban, elsősorban olyan helyeken, ahol a bolsevikokerősek voltak, a munkások önhatalmúlag be is vezették. A bolsevikok a tömegek akaratának adtak kifejezést, midőn javasolták a pétervári szovjet végrehajtó bizottságának, hogy haladéktalanul rendelje el a nyolcórás munkanap bevezetését mindennemű bérmunkánál. A megalkuvók más álláspontot képviseltek: a politikai sztrájkok megszüntetésére, a munka azonnali megindítására törekedtek, ígéretet téve, hogy a jövőben megkezdik az új munkafeltételek kidolgozását, s a nyolcórás munkanapot „törvényes úton” megvalósítják. De az alulról jövő nyomás olyan erős volt, hogy meghátrálásra kényszerítette mind az eszer-mensevik vezetőket, mind a tőkéseket. A pétervári szovjet március 10-én hagyta jóvá a Gyáriparosok Szövetségével kötött megállapodást a nyolcórás munkanap bevezetéséről — a „törvény meghozataláig”. Egy hétre rá ugyanilyen határozatot hozott a moszkvai szovjet is. A tőkések azonban szabotálták a határozatokat, országos viszonylatban pedig a munkások követelése nem teljesült.

A burzsoáziának nem állott szándékában, hogy hozzányúljon a félfeudális nemesi földbirtokhoz. A földkérdés megoldását elnapolták az alkotmányozó gyűlésig. Az „agrárzavargásokban” részt vevő parasztok ellen büntetőeljárást indítottak. Lvov herceg utasította az Ideiglenes Kormány kormányzósági biztosait, hogy minden erővel, „katonaság kirendelését is beleértve”, fojtsák el az ország sok vidékén meginduló paraszti forrongásokat. Emellett a kormány megpróbálta csekély engedményekkel leszerelni a parasztok követeléseit. Elrendelte a Romanov-ház családi és állami birtokainak elkobzását, s bejelentette, hogy bizottságokat létesítenek a majdani földreform előkészítésére. E bizottságok hatáskörébe tartozott a parasztok és földesurak közötti „viták és félreértések” megoldása is az „érvényben levő (azaz: forradalom előtti— Szerk.) jogszabályok keretén belül”. A földesúri érdekek sérelme nélkül rendezték az élelmiszerkérdést is. A néptömegek azt követelték, hogy vegyék el a gabonát azoktól, akik az éhségen nyerészkednek. A kormány kénytelen volt elrendelni, hogy a gabonafeleslegeket bocsássák az állam rendelkezésére. De a gabonamonopólium, amelynek megvalósítása a hivatalnoki apparátuson múlott, papíron maradt.

A hatalomra jutott burzsoázia ragaszkodott az „egységes és oszthatatlan Oroszország” cári politikájához, és nem volt hajlandó valamennyire is lényeges engedményeket tenni a forradalom után erőre kapó nemzeti felszabadító mozgalmaknak. A március 20-án kiadott kormánydekrétum megszüntette ugyan az elnyomott népek vallási és állampolgári jogainak néhány korlátozását, de a népek életének alapvető kérdéseit nem érintette.

Tehát már a kettőshatalom fennállásának első napjaitól kezdve megmutatkozott a mély ellentét a burzsoá kormány politikája és ama célok között, amelyekért a nép a forradalmat véghezvitte. Ez az ellentét képezte az alapját a bekövetkező nyílt osztály-összeütközéseknek.”

(idézet: – Világtörténet 7. kötet című könyvből)