A Filaret önjelölt kijevi pátriárka vezette ukrán egyházi szakadárok már régóta arról hírhedtek, hogy minden erejükkel igyekeznek megsemmisíteni a pravoszláv vallást – abban az országban, ahol, immár négy éve, az irányító hatalom teljes erővel rombol mindent.

Filaret «pátriárka”

Mint kiderült, az Ukrán Pravoszláv Egyház Kijevi Patriarchátusának (UPC KP) története – mely patriarchátusról az autokefáliával1 kapcsolatos botránya előtt nem sokan tudtak – annál sokkal régibb és kuszább, mint ahogy az az első látásra tűnhet. Minderre az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) Donyeckben maradt levéltára2 alapján derült fény. Ezek az iratok a Donyecki Népköztársaság (DNR) Állambiztonsági Minisztériumának a birtokába kerültek, melynek munkatársai eleve nem kívánták titokban tartani az egyházi szakadárok viselt dolgait.

Miként az most ismertté vált, az SZBU munkatársai meglehetősen régóta nyomon követték ezt a vallási szervezetet. Erről tanúskodik az UPC KP Donyeck megyei sejtjének tevékenységéről készített sokoldalas beszámoló. A most közzétett iratot 2010-re datálják. Amikor is Ukrajnában elnökválasztásra került sor. Mi több, az irattári dokumentum egyes pontjai arról árulkodnak, hogy a szervezettel szembeni vizsgálódás évek egész során keresztül folyt. Ebből arra lehet következtetni, hogy – miután az un. „narancsos forradalom” és annak kudarcos elnöke, Viktor Juscsenkó elbukott3 – az akkori ellenzék és annak „nyugati partnerei” minden fronton csapást kívántak mérni.

A kérdéses irat: beszámoló mind az UPC KP donyecki sejtjének, mind a szervezet egészének tevékenységéről. A beszámoló tanúsága szerint a Kijevi Patriarchátus gazdag múlttal rendelkezik. És e múlt nem csupán Isten dicsőítéséhez kapcsolódik, hanem az ország jó néhány náci szerveződéséhez is.

A beszámoló jelzi, hogy „a szervezet létrehozásának célja: egyesíteni az UPC KP aktív híveit, a kozákság szellemi hagyományainak újjáélesztése, az ukrajnai egyház történelmének tanulmányozása, továbbá olyan közéleti tevékenység végzése, melynek célja, hogy a régió lakosságának körében feltárja ’az igazi ukrán történelmet’4”.

Így a Kijevi Patriarchátus – ahelyett, hogy Isten igéjét hirdetné a nagyvilágban – a legközönségesebb pro-ukrán propagandát űzte. Méghozzá jó pár évvel még „a méltóság forradalma” előtt.5 Hogy ennek az un. „egyháznak” minek kellett ilyesmivel foglalkozni – nos, ez jó kérdés. Ám az SZBU adataiból arra lehet következtetni, hogy a pravoszláv vallás, sőt még az autokefália kérdése is az volt, ami Filaretet a legkevésbé érdekelte. Hiszen a kérdés eldőlhetett volna már a konstantinápolyi pátriárkával 2008–2009-ben folytatott megbeszélések során is.

I. Bertalan, a legszentségesebb Pátriárka a megjelölt vallási szervezeteknek azt javasolta, hogy – mint az Ukrán Érsekség – időlegesen csatlakozzanak a Konstantinápolyi Érsekséghez, ami megoldotta volna beiktatásuk problémáját” – áll az SZBU beszámolójában. Ami azt jelentette volna, hogy már öt év elteltével I. Bertalan biztosította volna az érsekség számára az autokefáliát. Amellett viszont Bertalan feltételül szabta, hogy az Ukrán Érsekség fejét a Konstantinápolyi Érsekség választja ki az UPC KP, illetve az Ukrán Fölszentelt Pravoszláv Egyház (UAPC) – egy másik, el nem ismert vallási tömörülés – három képviselője közül. E ponton a szakadár Filaret személyes ambíciói felszínre törtek. Ami nem engedte meg neki, hogy átadja a vezető helyét. Így a pátriárka javaslatát visszautasította.

Bertalan viszont – 2010-ben fölkeresvén az Orosz Pravoszláv Egyházat – kijelentette: semmi értelme annak, hogy akár a Kijevi Patriarchátus, akár az UAPC az elszakadással próbálkozzék. Ám, mint ismeretes, az, hogy a legszentségesebb pátriárka nyolc évvel ezelőtt már pontot tett az ügy végére, Filaretet mindmáig nem zavarja.

Az UPC KP azonban nem a pravoszláv vallás, hanem szokványos haszonszerzés kedvéért létezik. A közzétett iratból megítélhetően Filaret inkább volt rajta a politikán, mint a valláson. Szervezetét úgy kezdte felkészíteni, hogy az minél inkább fölkeltse a lehetséges szponzorok figyelmét. Hiszen azt még az SZBU is megállapította, hogy Filaretnek és közösségének a legfőbb gondja mindig is a leplezetlen pénzhiány. És e probléma megoldása érdekében mindenre kész volt. Szponzorait, végülis, Julia Timosenkóban és „Batykivscsina” pártjában, továbbá Viktor Juscsenkó „A mi Ukrajnánk Népi Szövetségben” találta meg. A 2010-es választások idején Szergij érsek, például, Timosenkó személyes meghatalmazottja volt Donyeckben.

A titkosszolgálatok beszámolójában szerepel egy pont, „A hivatali helyzetből fakadó előnyök” néven. Ami – lévén hogy állítólag egy vallási közösségről van szó – különösnek tűnhet. Ez esetben a titkosszolgálatok értékelték, hogy az UPC KP donyecki szervezet mekkora ráhatással bír a helyi hivatalnokokra. Ennek kapcsán kiváltképpen exponálta magát Vszevolod püspök, aki abból a célból működött együtt a megyei közigazgatási hivatallal, hogy „ráirányítsa a figyelmet az UPC KP-ra, illetve bevigye a köztudatba ezt a vallási intézményt.” Az együttműködés azonban leginkább abban rejlett, hogy a térségben megpróbálják lejáratni a fölszentelt egyházat.

Az ellenzékkel együttműködve a Kijevi Patriarchátus már akkor arra törekedett, hogy egy sor hivatalnokot „a hívők jogainak csorbításával” vádolhasson meg. Mármint a szakadár egyház csekély számú hívei jogainak csorbításával.

Önös céljainak eléréséhez azonban Filaretnek kevés volt „a hivatali támogatás”. Ezért a Kijevi Patriarchátus már akkor az ukrán nacionalista alakulatokra tett. Így az SZBU beszámolójában szó van arról, hogy „az UPC KP donyecki püspökségének számos képviselője kapcsolatokat tartanak fenn nacionalista irányultságú politikai és civil szerveződésekkel”.

Az ilyen szerveződések listáján a sort az Ukrán Nacionalisták Kongresszusa (KUN) – egy olyan jobboldali radikális párt nyitja, amelyet az OUN hívei alapítottak 1992-ben. A KUN arról ismert, hogy egy csöppet sem leplezi náci eszméit – és a szó szoros értelmében a parlament falai között dicsőíti Hitlert.

A sorban Oleg Tyagnyibok, híres radikális, „Szvoboda” („Szabadság”) nevű pártja, illetve az UNA-UNSZO (Ukrán Nemzetgyűlés – Ukrán Népi Önvédelem) következik. Az utóbbi – Suhevics, az ismert szovjet disszidens6 irányításával – 2014-ben megszűnt, átengedve a helyet a „Jobb Szektornak”.

A listán ezután a „Patriot Ukraini” („Ukrán Hazafi”) , egy nyíltan újnáci, félkatonai szervezet következik, amelyet 2014-ben ugyanúgy magába olvasztott a „Jobb Szektor”. A „hazafiak” voltak azok, akik 2014 márciusában, Harkovban tüzet nyitottak a tüntetőkre. Később a szervezet egyik tagja, Andrej Bileckij parlamenti képviselő lett.7 A szervezet egy másik tagja – Vagyim Trojan – megjárta az „Azov” különítményes zászlóaljat, majd régi barátjának, Arszen Avakovnak a segítségével jó pozícióra tett szert az Ukrán Nemzeti Rendőrség irányításában.

Így láthatjuk, hogy egy huzamosabb időszak alatt az UPC KP vallási közösségből a nacionalisták valóságos ugródeszkájává lett – a politikai harc értékes eszköze. Filaret, hátat fordítva a pravoszláv vallás kánonjainak, a kijevi hatalom védelmét élvezve kiváló megélhetést biztosított önmaga számára. Csakhogy – ha figyelembe vesszük Petró Porosenkó siralmas kilátásait az elkövetkező választások során – kérdés: mennyi ideig tarthat majd még egy ilyen együttműködés? Mindezzel együtt is az UPC KP jó szolgálatot tett a kijevi rezsimnek. Például hogy a pravoszláv egyházon belül valóságos szakadást idézett elő.

Forrás

Megjegyzések:

1 Az autokefália: egy egyház önállóságának elismerése. Az orosz pravoszláv egyház önállóságát valamikor a XVI. század közepén elismerték.

2 2014 május végére a Donyecki Népköztársaság (végre felismerve ennek szükségszerűségét) véget vetett a fővárosban, az országban a kettős hatalomnak, és kipaterolta a régi közigazgatást a területéről. Május végéig azok kénytelenek voltak elhagyni Donyecket. Ez történt az SZBU-val is. Távozásuk, a jelekből ítélve hirtelen volt. Így történt meg, hogy a népi hatalom átvehette (például) az SZBU irattárát.

3 Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy tíz évvel a legutóbbi „Majdan” előtt volt egy másik is. A két Majdan – a 2004-es, és a 2013/14-es – pár alapvonásában hasonlított egymásra. Mindkét esetben egy oroszbarátnak mondott államfőt űztek el. Az elégedetlenség alapja mindkét esetben ugyanaz volt: a helyi oligarchák garázdálkodása, az ország kifosztása, a végtelen korrupció. Az első Majdan azonban még békésen zajlott. A Nyugat bőkezű támogatásával felhizlalt ellenzék tiltakozó tömegmozgalmakat szervezett, az általános elégedetlenség talaján. A tömegmozgalmak kikényszerítették, hogy a 2004-es választásokat eredetileg megnyerő Viktor Janukovics (a későbbi elnök) ellenében számolják újra a leadott szavazatokat. Az újraszámolás a Nyugat által támogatott Viktor Juscsenkót hozta ki győztesnek. Gyászos emlékű országlása idején az oligarchák szabadrablása folytatódott. Ezzel szemben keményen lesújtott a nemzeti kisebbségek autonómia törekvéseire: a Krímben – legázolva az ottani autonómiát – érvénytelenítette a helyi autonóm parlament döntését saját „államfő” megválasztására, az illetőt pedig le is tartóztatták. A kirobbant tiltakozó mozgalmakat pedig az ország nyugati, illetve középső részéből származó szélsőséges nacionalista suhancok odavezénylésével letörte. (Erre emlékeztek vissza 9 évvel később a krímiek, amikor a junta a tiltakozó tömegmozgalmak – egyben nemzeti mozgalmak – vérbefojtására készült.) „A Nyugat-barát – tehát eleve demokratikus” – Juscsenkó idején megnőtt az ilyen olyan szélsőséges, fasiszta, újnáci politikai csoportok szarva – miközben keményen letörték a növekvő fasiszta veszély miatt tiltakozó antifasiszta, oroszbarát csoportok mozgalmait. A 2014-BEN GYŐZTES FASISZTA PUCCSOT MINTEGY ELŐKÉSZÍTETTE JUSCSENKÓ ORSZÁGLÁSA. (Kárpátaljai magyarjaink is sokat tudnának mesélni arról – ha ebben őket megkérdeznék –, hogy a 2010-es választásokon miért szavaztak tömegével az ország túlsó feléről, a Donbasszból származó Viktor Janukovicsra.) Juscsenkó bukása éppen olyan dicstelen volt, mint „oroszbarát” elődeié és utódaié. AZ ŐT HATALOMRA SEGÍTŐ NÉPHARAG AZ ÚJ VÁLASZTÁSOK IDEJÉRE ELLENE FORDULT: tömegmozgalmak követelték távozását, új választások kiírását.

Négy évvel később – a minket „demokrácia-deficit” miatt kötelezettségszegési eljárás alá vonó – művelt, „demokratikus”, „civilizált”, stb. Nyugat A FASISZTA PUCCS GYŐZELEMRE SEGÍTÉSÉVEL ELEVE MEGAKADÁLYOZTA, HOGY DEMOKRATIKUS VÁLASZTÁSOKON A NÉP KIBUKTATHASSA HATALMÁBÓL A JUNTÁT. Az országra rászabadult terror közepette és leple alatt AZ UKRÁN OLIGARCHÁK – élükön Amerika bábjával, Porosenkó „elnökkel” – MINDEN EDDIGINÉL HÁBORÍTHATATLANABBUL FOLYTATHATTÁK AZ ORSZÁG KIRABLÁSÁT, KOLDUSBOTRA JUTTATÁSÁT. Porosenkó magánvagyona 2014 óta közel megduplázódott: a háború – sok egyéb mellett – számára üzlet is. Az így-úgy kezébe kaparintott hadiüzemekben gőzerővel, három műszakban folyik a termelés (miközben a békés iparágakban dolgozó üzemek sorra mennek csődbe, és egyre nő a munkanélküliség). Porosenkóé egyben az ország legnagyobb temetkezési vállalata is.

4 Az ukrán délibábos történetírásnak aligha van párja most – de akár a múltban is. Néhány gyöngyszeme: a Fekete-tengert ukránok ásták ki. A világtörténelem minden nagy alakja ukrán volt, még Jézus-Krisztus is. Ukránok alapították az ókori Rómát, az európai kultúra bölcsője a Kárpátokban ringott. Az ukránok árják, kelták – egyben a sumérok leszármazottai is. Az igazi szlávok az ukránok: az oroszok afféle elkorcsosult, tatárokkal és finn-ugorokkal (!) keveredett népség. Az „Oroszország” név is ukrán eredetű, Oroszországot tehát igazából „Moszkoviának”kellene hívni. A Kijevi Rusz, természetesen, ukrán volt. (E nézet szolgalelkű hazai – oroszellenes – hívei vésték a tihanyi sétányon emelt szobor [I. András királyunk és Kijevből hozott hitvese] talapzatára, hogy „Anasztázia UKRÁN hercegnő”)

Ebből „logikusan” következik, hogy „Ukrajnában csak ukránok – ukránul és más nyelveken beszélő (de) ukránok élnek”: éppen ezért semmiféle autonómiának helye nincs az egy és oszthatatlan ukrán nemzetben, ahol a föderatív államberendezkedés elképzelhetetlen. Még akkor sem, ha a kelet-ukrajnai konfliktus békés rendezésére hivatott minszki megállapodás és rendezési terv ezt kifejezetten előírja Ukrajnának.

Azzal, hogy a nemzetiségi iskolák oktatási nyelvét az első általánostól kezdve kizárólagos ukránná kívánják tenni, nemcsak az a baj, hogy sértik a kisebbségi nyelvhasználatot. Nem kevésbé veszedelmes következmény, hogy AZ UKRÁN OKTATÁSI NYELV ÁTVÉTELÉVEL EGYÜTT AZ (így lényegében megszüntetendő) NEMZETISÉGI ISKOLÁKNAK ÁT KELL VENNIÜK AZ ERRE A TÖRTÉNELEMFELFOGÁSRA ALAPÍTÓ UKRÁN TANMENETET IS. Amelyben többé nem lesz helyük a nemzetiségek – és anyaországuk – történelme, kultúrája kiemelkedő személyiségeinek, az adott nemzetiség hagyományainak. Ennek riasztó példája, hogy a Donbassz négy éve ukránok által megszállt, oroszlakta területein, az akkori kiskamaszok – akik most már érettségi előtt állnak – tudatát mennyire sikerült máris átmosni. Orosz szülők orosz gyermekei, igen sok esetben, mostanra éppen úgy a junta híveivé, orosz gyökereiket magukból kiirtani igyekvő suhancokká váltak, mint a tulajdonképpeni Ukrajna területén élő kortársaik. És bármit hazudoztak is össze Kárpátalján járt minisztereinknek az ukrán vendéglátók, UKRAJNA EGYIK FŐ CÉLKITŰZÉSE: A TELJES LAKOSSÁG TUDATÁNAK ÁTGYÚRÁSA „IGAZI UKRÁNNÁ”.

5 Kijevben ma „a méltóság forradalmának” nevezik a „Majdan” néven ismertté vált, három hónapig tartó véres, erőszakos zavargásokat (amivel sikerült megbuktatni és elűzni az ország törvényesen megválasztott – ám a Nyugat kegyeiből kiesett – elnökét.)

6 Jurij Suhevics (ma már aggastyán korú) fia a második világháború 2. számú ukrán háborús főbűnösének, az 1945-ben bűneiért halálra ítélt és kivégzett Roman Suhevicsnek. Az egykori „másként gondolkodó”(disszidens) ma az ukrán parlament korelnöke. A magafajtákért tördelte kezét, évtizedeken át, a „művelt”, „demokratikus”, „civilizált”, stb. Nyugat.

Jurij Suhevics

7 Az ”Azov” brigád Mariupol 2014. június 13-i bevételekor esett át a tűzkeresztségen – mint az ukrán belügyminisztérium félkatonai alakulata (egyben halálbrigádja) –, az akkor az élén álló Andrej Bileckij vezetésével. Videó örökítette meg, amint – az utcai harcok idején – Bileckij irányítja a városi tanács épületének ostromát.