Elvtársak! Írtam cikkeket és lehetőségük volt arra, hogy megismerkedjenek gondolataimmal, eszméimmel. Most annak jött el az ideje, hogy e felhívásban magamról szóljak. Így alakultak a körülmények. Így hozta az élet.

Amikor a kijevi „Majdan” nyugtalanító idői jártak, nyitott szívvel jelentem meg a Krímben. Oroszországból érkeztem oda. Őseim – krími tatárok – még az előtt kerültek Oroszországba, hogy a kitelepítések megindultak. Így elkerülték az elnyomó gépezet malomköveit. Most nincs értelme azt feszegetni, hogy ki a vétkes 1944-nek azokban a tragikus eseményeiben. (1) Családunkból mindkét nagyapám részt vett a fasizmus elleni háborúban. Látták a fasizmus gonoszságát, – és nem kívántak ilyen sorsot gyermekeiknek és unokáiknak.

És amikor a szerencsétlen Ukrajnában a hatalmat azok a banderisták ragadták a kezükbe, akikkel szemben eleink harcot vívtak, emberek sokasága, nyitott szívvel kelt útra, hogy a népet az újsütetű fasizmustól, a visszatért szörnyetegtől védelmezze. A Krímben is dördültek el lövések. Voltak áldozatok. És bár erről nem szokás beszélni, de voltak. És azután lángra lobbant Ukrajna délkeleti része. Én pedig elutaztam a háború gócpontjába, Luganszkba. Ott halott gyermekeket láttam. Éreztem az égett emberi hús szagát. Láttam az ágyúzásban életüket vesztett békés lakosokat. Akkor azt mondtam: vannak dolgok, amiket szét kell zúzni. Fegyvert fogtam hát, és elindultam a tűzben álló vidékre. Ám azután megtudtuk: mik is azok a „minszki megállapodások”. Nemrégiben az elvtársaimmal és magyar barátommal, Csikós Sándorral Donyeckben jártunk. Sándor mindent látott, a saját szemével. Én akkor a kamerájába mondtam: én és a harcostársaim „Minszket” árulásnak tartjuk. Igen, Sándor akkor azt mondta, hogy gondjaim támadhatnak, ha közzétesszük ezt a feltételt. De többé nem félek. Nincs mitől tartanom. És ezentúl mindent a nevén fogok nevezni.

 

Margarita Volk, a szívemnek kedves ember, a hozzám közel álló ember elment ebbe a háborúba. Nem is olyan régen – dacára intelmeimnek, hogy várjon még, illetve mérlegeljen. Mit mondhatnék róla? Ha olyas valaki kerül szóba, aki soha nem hagy cserben, az éppen Margarita Volkra illik. Ő akkor bukkant föl az életemben, amikor erre szükségem volt. Puszta létével lehetővé tette, hogy megértsem: még nincs minden veszve. Nagy-nagy nemeslelkűségével igyekezett hasznára lenni az elgyötört ukrajnai Délkelet (2) szerencsétlen embereinek. És íme – ő már a fronton van. Ez egy spontán gesztus. Az én szemszögemből nézve – meggondolatlan gesztus. De nagyszerű, csodálatos gesztus! Ez a lépése arra késztetett engem is, hogy újból átértékeljem az eseményeket. Gyökeresen. A hozzám legközelebb álló ember elment ebbe a háborúba. Nem maradhatok itt én sem.

A szemem láttára folyt a szentségtörő alkudozás – amelyben a Donbassz volt az alku tárgyát képező árucikk. Az orosz „elitek”, az amerikai „elitek” – közönséges alkuszok. Ez a kapitalizmus. Ott minden eladó, és minden megvehető. Mi azonban, akik arra vetemedtünk, hogy útjába álljunk a fasisztáknak, nem kívánunk részesei lenni ennek a szégyentelen alkudozásnak. És a szívemhez közel álló ember elment az első vonalakba. És én is visszatérek a háborúba.

Kérem, tehát, a különböző országokból származó elvtársaimat, és a magyar elvtársakat is: segítsenek abban, hogy folytathassuk az információs háborút. És ne hagyják el információs csatornáinkat. Ez nagyon fontos. Hogy terjesszük az információt, mutassuk meg, hogy a világ „elitjei” miképpen kereskednek az emberek vérével. Legyenek a mi hátországunk! Arra hívom fel önöket, elvtársak, hogy hozzuk létre az antifasiszta információt. Valós munka nélkül azonban ez lehetetlen. Segítsenek minket, harcunkban. Mivel az egy Donbasszon túl az erőszak nem áll meg. Tudjuk, hogy nyomják el már most is Kárpátalja magyarjait! Ismerjük azokat a bátor magyar önkénteseket, akik a Donbasszban harcolnak. Mert értik, hogy mindez egy, közös front. Hogy a Donbasszt védelmezve a kárpátaljai magyarokat is oltalmazzák a fasiszta pestistől. Lángban áll Kelet-Európa, lángban áll a Közel-Kelet. A mi célunk: megállítani a háborút, oltalmazni a békés lakosságot. A világ „elitjeinek” azonban a testvérgyilkos háború folytatása a célja. És csak mi, önökkel együtt, vagyunk képesek őket ebben megzavarni.

Ne feledkezzenek meg Margarita elvtársnőről! Ő már most az ütközőzónában tartózkodik. Senki sem kétli, hogy a hamu alatt parázsló háborúból újra fellobban a háború lángja. Jelen pillanatban az utánpótlás – belső és külső okokból – meggyengült. A két népköztársaságban olyan komprádor elemek kerültek hatalomra, akiknek egyáltalán nincs szavazati joguk. A Donbassz viszont – az egyszerű emberek, illetve a világ minden részéből érkezett önkéntesek – nem adják meg magukat. Egyesülnünk kell! Ideje, hogy fölvegyük a harcot a vérkufárok ellen.

Köszönöm Margaritának. Valószínűleg ennek így kellett történnie. Éppen most, amikor úgy tűnik, hogy sok mindent elvesztettünk, és semmit sem szerezhetünk abból vissza. Te azonban teljes magasságoddal fölegyenesedtél – pont úgy, ahogy azt hajdan én cselekedtem meg.

Nézzék meg ezt a világot! Nézzék meg a hazugságot! A képmutatókat, akik „jólétről” beszélnek nekünk. Csakhogy, valamiért csupán a kisebbségnek megy jól. A többség a háborúkban esik el, vagy megélhetési forrásokat keres a családja számára. Világszerte, minden országban, a kormányzati gépezetben, rend és fegyelem helyett hamis ítéleteket látunk a bíróságokon, zsarolásokat és pénzek kicsikarását az erőszakszervezetekben. Politikai gyilkosságokat és provokációkat látunk még. A jólét helyett öngyilkossági hullám, hajléktalanok ezrei, munkanélküliség és az adóterhek növekedése jut a népnek. Az erkölcsök megtisztulása, egészségesebbé válása helyett példátlan romlottság, melegházasságok, fogyasztási őrület az élet minden terén.

És mindezekhez jön még az ukrajnai fasizmus, amelyet az európai „elitek” igyekeznek nem észrevenni. Gyermekek és nők leöldösését. A föld színéről elsöpört településeket. Nem, elvtársak! Ott, ahol gyermekek éheznek és pusztulnak, ahol fegyvertelen embereket lőnek agyon, ahol képmutató módon lábbal tiporják a nemzeti kisebbségek jogait – ott az úton végig kell mennünk, és nincs jogunk leereszteni a fegyvert.

Elvtársak! Mi ismét a sors ölelő szorításában vagyunk. A zászlót csak úgy tudjuk magasba emelni, ha összefogunk.

Tanaj Csolhanov