http://www.demokrata.hu/hir/kulfold/erodemonstracio-tavol-keleten

  1. 09. 21.

Stier Gábor

Az elmúlt évtizedek legnagyobb közös hadgyakorlatát tartja Oroszország és Kína az Urálon túl. Donald Trump konfrontatív politikája miatt a két nagyhatalom szövetsége egyre szorosabbá válik. Kína ölelése azonban hosszú távon akár halálos is lehet Oroszország számára.

A tavaly Fehéroroszországgal közösen, a NATO keleti határai közelében tartott Zapad 2017 hadgyakorlat után Oroszország most Kínával és Mongóliával együtt kezdett nagyszabású katonai műveletet Szibériában és a Távol-Keleten. A Vosztok 2018 nevű, szeptember 11. és 15. között zajló gyakorlatokhoz hasonló legutóbb 1981-ben volt, amikor a Szovjetunió a lengyel válság nyomán egy NATO-támadást lemodellezve rendezett óriási erődemonstrációt. A mostani hadgyakorlaton, amelyre egyébként a NATO tagországainak a megfigyelőit is meghívták, mintegy 300 ezer katona, 36 ezer tank és harci jármű, több mint ezer repülőgép, helikopter, pilóta nélküli gép, valamint az északi flotta hajói vesznek részt. A gyakorlat méretei kapcsán szakértők megjegyzik, hogy az Urálon túli műveletek mindig jóval nagyobb létszámúak, hiszen az Oroszország európai részén tartottakkal ellentétben ezekre nem vonatkoznak a résztvevők számát korlátozó nemzetközi szerződések.

Miközben a NATO szerint az erődemonstráció beleillik az elmúlt években az izmait mutogató Moszkváról kialakult képbe, Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivő a hadgyakorlatot az agresszív külső környezettel indokolta. Míg ugyanis a tavalyi, védelmi és terrorelhárító jellegűnek mondott Zapad 2017 a NATO és az Egyesült Államok Oroszország nyugati határai mentén végrehajtott látványos csapatmozgásaira adott válasz volt, addig a Vosztok 2018 a távol-keleti eseményekre adott válaszként értelmezhető. Donald Trump és Kim Dzsong­un júniusi találkozóját követő átmeneti enyhülés után ugyanis a Távol-Kelet és a Csendes-óceán térségében ismét feszültebbé vált a helyzet. Miután Észak-Korea ígérete ellenére nem nagyon siet az atomfegyverek leszerelésével, Washingtonban közölték, hogy újrakezdődnek a hadgyakorlatok a Koreai-félszigeten. Közben Kína és az Egyesült Államok között élesedik a kereskedelmi vetélkedés, és súrlódások vannak az amerikaiak Dél-kínai-tengeren végrehajtott flottaműveletei miatt is.

Az elemzők Moszkva és Peking regionális katonai-politikai szövetsége erősödéseként értékelik a rekordméretű hadgyakorlatot. Mind Moszkvában, mind pedig Pekingben úgy gondolják ugyanis, hogy Washington csak az erőből ért. Az ismert moszkvai Kína-szakértő Alekszej Maszlov ezt azzal egészítette ki, hogy a Délkelet-Ázsiában pozícióit Peking ellenében egyre határozottabban megvédeni igyekvő amerikai lépésekre válaszul Kína immár nem csupán gazdasági, hanem katonai hatalomként is pozicionálja magát.

A nyugati sajtó máris megkongatta a vészharangot. A német Handelsblatt egyenesen a II. világháború csapatmozgásaihoz hasonlítja a műveletek méreteit. Moszkvában eközben a hadgyakorlat védelmi jellegét kiemelve azt hangsúlyozzák, hogy az átalakuló és egyre veszélyesebbé váló világban már semmilyen forgatókönyvet nem lehet kizárni, és egy esetleges konfliktusban csak azok tudják majd hatékonyan megvédeni magukat és az érdekeiket, akik már a békeidőben készülnek erre. Ezt a NATO vezetői is így gondolhatják, hiszen a tavasztól őszig terjedő időszakban gyakorlatilag egymást érik a különböző méretű és jellegű gyakorlatok. Sőt, ezek száma évről évre növekszik. 2018-ra például 106 tagállami és 180 nemzeti keretekben zajló hadgyakorlatot terveztek, az ezeken részt vevő katonák összlétszáma pedig milliós nagyságrendű. Ráadásul az orosz határok közelében zajló gyakorlatok intenzitása már a hidegháború korszakát idézi. Csak az első fél évben húsz különböző nagyságú katonai összetartás volt például a balti államok és Lengyelország területén, ahol a kétévente zajló Anakonda nevű hadgyakorlat legutóbb már jelentősen túllépte a Zapad 2017 méreteit.

A Vosztok 2018 egyértelmű jelzés a világnak arra, hogy Oroszországot nem lehet elszigetelni. A hadgyakorlattal egy időben kezdődő gazdasági fórum pedig jól mutatja, hogy Kína és Oroszország kapcsolata bőven túlmutat a katonai együttműködésen. Ezt igazolta a Vlagyimir Putyin legutóbbi kínai útján aláírt, többek között az atomenergetikai együttműködésre is kiterjedő szerződések száma is. A Le Figaro szerint az orosz–kínai tengelyt elsősorban az utóbbi időben a mindkét országgal szemben meglehetősen agresszívvá vált amerikai fellépés erősíti. A francia lap emlékeztet arra, hogy az 1970-es évek elején Henry Kissinger kidolgozta a „stratégiai háromszög” koncepcióját, amelynek értelmében Washingtonnak mindig közelebb kell állnia mind Moszkvához, mind pedig Pekinghez, mint amennyire azok állnak közel egymáshoz. Ez az elképzelés most Donald Trump egész pályás letámadása, az Európára, Oroszországra és Kínára egyaránt növekvő nyomás következtében borulni látszik, és Peking karjaiba lökheti Moszkvát.

Moszkva–Peking-tengelyről azonban egyelőre még korai beszélni. Legalábbis olyan értelemben, ahogy azt a nyugati sajtó tálalja. Noha úgy tűnhet, mintha Moszkva és Peking szövetsége a Nyugattal szemben alakulna, ez a partnerség csak formálisan Nyugat-ellenes. A katonai, politikai dimenziónál ugyanis sokkal fontosabb a gazdasági együttműködésen alapuló eurázsiai stabilitás, valamint az Oroszországot, Fehéroroszországot, Kazahsztánt, Kirgizisztánt és Örményországot tömörítő Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kína által meghirdetett új selyemút összekapcsolása. Látni kell azonban azt is, hogy az Eurázsiai Gazdasági Unió igyekszik ráépülni az új selyemút különféle nyugati irányú infrastrukturális fejlesztéseire. Moszkva keleti fordulata is inkább csak a retorika szintjén válasz a nyugati kapcsolatokban kialakult feszültségre. Noha az orosz politikában a sértettség is szerepet játszik, az elkerülhetetlen, sőt azt is mondhatnánk, hogy kissé megkésett lépés volt.

Oroszországot ugyanakkor aggodalommal tölti el, hogy a Kínával való gazdasági kapcsolataiban utóbbi a domináns fél, és hamarosan ez politikai és katonai téren is így lesz. Peking jól láthatóan igyekszik részesedést szerezni a tőkehiánnyal küszködő orosz cégekben, főképp azokban, amelyek az orosz nyersanyagtartalékokat termelik ki. Az sem véletlen, hogy a két ország közötti százmilliárd dollár volumenű éves áruforgalom nagy részét a fa-, arany-, gáz- és olajkereskedelem teszi ki. Moszkva aggodalommal figyeli Kína távol-keleti befolyásának növekedését is. Mindenekelőtt a szibériai térnyerésre utalva egyes orosz, a Kremllel nem igazán rokonszenvező elemzők már úgy fogalmaznak, hogy miközben Moszkva kétségbeesetten próbál külföldi vazallusokra szert tenni, nem veszi észre, hogy lassan maga is Kína vazallusává válik. Peking ugyanis az orosz kapcsolatokban is alkalmazza általában működő sikeres receptjét, miszerint igyekszik megérteni a másik pszichológiáját, aztán felülkerekedni az akaratán, és a saját céljaira használni még a komplexusait is.

A nagy egyetértés ellenére tehát az orosz és kínai érdekek nincsenek tökéletes fedésben. Erős összekötő kapocs ugyanakkor, hogy nincsenek közöttük rendszerszerű ellentétek, és hogy mindkettejüknek egyre nagyobb feszültségei vannak Washingtonnal. Moszkva azonban nem fordulhat teljesen kelet felé sem. Az Oroszország és Kína között már-már az 1950-es éveket idézően kivirágzott együttműködés sem pótolhatja Moszkva számára a válságba került európai kapcsolatokat. Moszkva ma is tudja jól, hogy Európa nélkül gyenge.