A nemzeti korlátozások eltörléséről

A régi Oroszország egyik kelevénye, szégyenfoltja a nemzeti elnyomás kelevénye.
Vallási és nemzeti üldözések, az „idegenek” erőszakos oroszosítása, a nemzeti kultúrintézmények elleni hajsza, választói jogfosztás, a mozgási szabadság eltiprása, a nemzetiségek egymásra uszítása, pogromok és mészárlások — ilyen volt a szégyenletes emlékű nemzeti elnyomás.

Hogyan szabaduljunk meg a nemzeti elnyomástól?
A nemzeti elnyomás társadalmi alapja, az az erő, amely ennek az elnyomásnak a lelke — a múltból itt maradt földbirtokos arisztokrácia. Mennél közelebb áll ez az arisztokrácia a hatalomhoz, mennél erősebben tartja kezében a hatalmat, annál erősebb a nemzeti elnyomás, annál galádabbak a nemzeti elnyomás formái.

A régi Oroszországban, amikor a régi jobbágytartó földesúri arisztokrácia volt hatalmon, a nemzeti elnyomás nem ismert határt, nem ritkán még pogromok (zsidó pogromok) és mészárlás (örmény-tatármészárlás) formáját is öltötte.

Angliában, ahol a földbirtokos arisztokrácia (landlordok) megosztja a hatalmat a burzsoáziával, ahol ez az arisztokrácia már régen nem osztatlanul uralkodik — a nemzeti elnyomás enyhébb, kevésbé embertelen, ha, persze, nem vesszük figyelembe azt a körülményt, hogy a háború folyamán, amikor a hatalom átment a landlordok kezébe, a nemzeti elnyomás jelentékenyen fokozódott (írek, indusok üldözése).

Svájcban és Észak-Amerikában, ahol nincs és nem volt landlordizmus, ahol a hatalom osztatlanul a burzsoázia kezében van — a nemzetiségek többé-kevésbé szabadon fejlődnek, a nemzeti elnyomásnak úgyszólván alig van tere.

Ennek főképpen az a magyarázata, hogy a földbirtokos arisztokrácia helyzeténél fogva a legtökéletesebb és legengesztelhetetlenebb ellensége (és nem is lehet más, mint ellensége!) mindennemű szabadságnak, tehát a nemzeti szabadságnak is, mert a szabadság általában és különösen a nemzeti szabadság aláássa (és feltétlenül alá kell ásnia!) a földbirtokos arisztokrácia politikai uralmának legmélyebb alapjait.

Leseperni a politika színpadáról a feudális arisztokráciát, kiragadni kezéből a hatalmat — ez jelenti azt, hogy felszámoljuk a nemzeti elnyomást, megteremtjük a nemzeti szabadsághoz szükséges tényleges feltételeket.

Minthogy az orosz forradalom győzött, már megteremtette ezeket a tényleges feltételeket, amikor megdöntötte a feudális jobbágytartó hatalmat és szabadságjogokat adott.

Most arra van szükség, hogy:
1. az elnyomás alól felszabadított nemzetiségek jogait megszövegezzék és
2. ezeket a jogokat törvényileg lerögzítsék.

Ezen a talajon jött létre az Ideiglenes Kormánynak a vallási és nemzeti korlátozások eltörléséről szóló dekrétuma.

Az Ideiglenes Kormánynak, melyet előrehajtott a növekvő forradalom, meg kellett tennie ezt az első lépést Oroszország népeinek felszabadítása útján és meg is tette azt.

A dekrétum tartalma általában abban foglalható össze, hogy eltörli a nem orosz nemzetiségű és nem pravoszláv hitvallású állampolgárok 1. letelepedését, lakását, és költözködését, 2. tulajdonjog szerzését stb., 3. ipari, kereskedelmi stb. foglalkozását, 4. részvény- és más társaságokban való részvételét, 5. állami szolgálatba lépését stb., 6. iskolalátogatását, 7. a magántársaságok ügyvitelében, a magániskolai oktatásban és a kereskedelmi könyvekben az orosz nyelven kívül más nyelv vagy tájszólás használatát korlátozó jogszabályokat.

Ez az Ideiglenes Kormány dekrétumának tartalma.
Oroszország népei, amelyekre mindeddig gyanús szemmel néztek, most szabadon lélegezhetnek, Oroszország polgárainak érezhetik magukat.

Mindez nagyon jó.
De megbocsáthatatlan hiba volna, ha azt hinnők, hogy ez a dekrétum elegendő a nemzeti szabadság biztosítására, hogy a nemzeti elnyomás alóli felszabadítást következetesen végig vitték.

Mindenekelőtt: a dekrétum nem mondja ki a nemzeti egyenjogúságot a nyelvhasználat tekintetében. A dekrétum utolsó pontjában szó van arról, hogy az oroszon kívül más nyelvet lehet használni a magántársaságok ügyvitelében, a magániskolai oktatásban. De mi legyen azokkal a területekkel, amelyeken tömör többségben nem oroszul beszélő nemorosz állampolgárok laknak (Kaukázusontúl, Turkesztán, Ukrajna, Litvánia stb.)? Nem kétséges, hogy ezeknek a területeknek meglesznek (meg kell hogy legyenek!) a maguk parlamentjei, tehát „ügyvitelük” is lesz (korántsem „magánügyvitelük”!), és „tanítani” is fognak az iskoláikban (nemcsak a „magán” iskolákban!) — persze nemcsak orosz, hanem a helyi nyelven is. Vajon az Ideiglenes Kormány állami nyelvnek akarja-e nyilvánítani az orosz nyelvet, amikor az említett területeket megfosztja attól a jogtól, hogy korántsem „magán” intézményeik „ügyvitelében” és nem „magán” iskoláik „oktató” munkájában anyanyelvűket használják? Szemmel láthatóan, igen. De ki az a balga, aki elhiszi, hogy ez a nemzetek teljes egyenjogúsítása, amiről teli tüdővel rikácsolnak a „Récs”3 és a „Djeny”4 burzsoá szószátyárai? Ki nem látja, hogy ez a nemzetek törvényesített egyenlőtlensége a nyelvhasználat terén?

Továbbá. Aki igazi nemzeti egyenjogúságot akar, az nem szorítkozhatik csupán a korlátozások eltörlését kimondó negatív rendszabályra — annak a korlátozások eltörléséről át kell térnie egy pozitív tervre, amely a nemzeti elnyomás megszüntetését biztosítja.

Ezért ki kell mondani:
1. a külön életmódú és nemzeti összetételű népességtől lakott, gazdasági egészet alkotó területek politikai autonómiáját (nem föderációját!), azt a jogot, hogy „ügyvitelükben” és az „oktatásban” saját nyelvüket használják;
2. az önrendelkezési jogot azoknak a nemzeteknek, amelyek valamely oknál fogva nem maradhatnak meg az állami egész keretei között.

Csakis ezen az úton érhető el a nemzeti elnyomás valóságos megszüntetése és lesz biztosítható a nemzetiségeknek a kapitalizmus viszonyai között elérhető maximális szabadsága.

„Právda” 17. sz.
1917. március 26.
Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Vagy — vagy

Miljukov külügyminiszter úr március 23-án adott interjújában kifejtette a mostani háború céljára vonatkozó „programját”. Az olvasók a „Právda” tegnapi számából tudják, hogy ezek a célok imperialista célok: Konstantinápoly elfoglalása, Örményország elfoglalása, Ausztria és Törökország felosztása, Észak-Perzsia elfoglalása.

Tehát az orosz katonák nem a „haza védelmében” ontják vérüket a csatatereken, nem a „szabadságért”, mint ahogy a felbérelt burzsoá sajtó állítja, hanem maroknyi imperialista kedvéért, idegen földek elfoglalásáért.
Legalábbis Miljukov úr ezt mondja.
De kinek a nevében mondja ezt Miljukov úr ilyen nyíltan, az egész világ hallatára?
Persze, nem az orosz nép nevében. Mert az orosz nép, az orosz munkások, parasztok és katonák — ellenzik az idegen földek elfoglalását, ellenzik a népek elleni erőszakot. Erről ékesszólóan beszél a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének — az orosz népakarat kifejezőjének — ismeretes „kiáltványa”.

De ebben az esetben kinek a véleményét fejezi ki Miljukov úr?
Talán az egész Ideiglenes Kormány véleményét?
A tegnapi „Vecsernyeje Vrémja” azonban ezt írja erről:

„Miljukov külügyminiszternek a március 23-i petrográdi lapokban megjelent interjújával kapcsolatban Kerenszkij igazságügy miniszter felhatalmazta az igazságügy minisztérium sajtóosztályát annak kijelentésére, hogy az interjúnak az a része, amely Oroszország külpolitikájának a mai háborúval kapcsolatos feladatait fejtegeti, Miljukov magánvéleménye, és semmi esetre sem az Ideiglenes Kormány nézete”.
Tehát, ha hinni lehet Kerenszkijnek, Miljukov úr a háború céljait illetően ebben a sarkalatos kérdésben nem fejezi ki az Ideiglenes Kormány véleményét.

Rövidebben: Miljukov külügyminiszter úr, aki az egész világ előtt a mai háború hódító céljairól nyilatkozott, nemcsak az orosz nép akarata ellen, hanem az Ideiglenes Kormány ellen is cselekedett, amelynek maga is tagja.
Még a cárizmus idején Miljukov úr lándzsát tört amellett, hogy a miniszterek felelősek a nép előtt. Mi egyetértünk vele abban, hogy a miniszterek számadással és felelősséggel tartoznak a népnek. És kérdezzük: elismeri-e Miljukov úr most is a miniszteri felelősség elvét? És ha még mindig elismeri, miért nem mond le?

Vagy talán Kerenszkij közlése nem . . . pontos?
Vagy — vagy:
Vagy Kerenszkij közlése helytelen, és akkor a forradalmi népnek rendre kell utasítania az Ideiglenes Kormányt, kényszerítenie kell arra, hogy elismerje a nép akaratát.
Vagy pedig igaza van Kerenszkijnek, és akkor Miljukov úrnak nincs helye az Ideiglenes Kormányban — le kell mondania.
Középút nincs.

„Právda” 18. sz.
1917. március 26.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)