A „Djelo Naróda” 5. számában egy cikkecske jelent meg: „Oroszország — területek szövetsége” címmel. Sem többet, sem kevesebbet nem ajánlanak benne, mint azt, hogy Oroszországot alakítsák át „területek szövetségévé”, „föderatív állammá”. Hallgassák csak:

„Hadd vegyen át a föderatív Oroszországi Állam az egyes területektől (Kisoroszország, Grúzia, Szibéria, Turkesztán stb.) szuverenitási attribútumokat. Viszont az egyes területeknek belső szuverenitást adjon. A küszöbön álló Alkotmányozó Gyűlés pedig alakítsa meg a Területek Oroszországi Szövetségét”.

A cikkecske szerzője (Ioszif Okulics) a következőképpen magyarázza a mondottakat:

„Hadd legyen egységes oroszországi hadsereg, egységes pénz, egységes külpolitika, egységes legfelsőbb bíróság. Viszont új életük önálló megteremtésében ám legyenek szabadok az egységes állam egyes területei. Ha az amerikaiak a szövetségi szerződéssel már 1776-ban megteremtették … az «Egyesült Államokat)), vajon mi ne tudnók megteremteni a területek tartós szövetségét 1917-ben?”

Így ír a „Djelo Naróda”.

El kell ismernünk, hogy a cikkecske sok tekintetben érdekes és mindenesetre eredeti. Érdekes fennkölten ünnepélyes és úgyszólván „kinyilatkoztatásszerű” hangja is („hadd legyen”, „ám legyenek”!).

Mindamellett meg kell jegyeznünk, hogy a cikkecske a maga egészében úgy hat, mint valami különös félreértés; ez a félreértés pedig azon alapul, hogy a szerző, enyhén szólva, könnyelműen bánik az Északamerikai Egyesült Államok (úgyszintén Svájc és Kanada) államrendjének történetéből vett tényekkel.

Mit mond nekünk ez a történelem?

Az Egyesült Államok 1776-ban nem föderáció, hanem eladdig független gyarmatok vagy államok konföderációja volt. Vagyis voltak független gyarmatok, később azonban ezek a gyarmatok, hogy megvédjék közös érdekeiket főleg a külső ellenséggel szemben, szövetséget kötöttek egymással (konföderáció), de továbbra is teljesen független állami egységek maradtak. A XIX. század hatvanas éveiben fordulat áll be az ország politikai életében: az északi államok követelik az államok maradandóbb politikai közeledését — szemben a déli államokkal, amelyek tiltakoznak a „centralizmus” ellen és a régi rend mellett szállnak síkra. Kitör a „polgárháború”, amelynek eredményeképpen az északi államok felülkerekednek. Amerikában megalakul a föderáció, vagyis a hatalmat a föderatív (központi) kormánnyal megosztó szuverén államok szövetsége. De ez a rendszer nem tart sokáig. A föderáció ugyanolyan átmeneti intézménynek bizonyul, mint a konföderáció. Az államok és a központi kormány közötti harc nem szűnik meg, a kettőshatalom elviselhetetlenné válik és az Egyesült Államok a további fejlődés eredményeképpen föderációból egységes(egybeforrasztott) állammá válik, egységes alkotmányjogi szabályokkal, az államoknak e szabályok által megengedett korlátolt autonómiájával (nem állami, hanem közigazgatási-politikai autonómiával). A „föderáció” elnevezés az Egyesült Államokkal kapcsolatban már csak üres szólam, a múlt maradványa, amely régen nem fedi a dolgok valódi állását.

Az említett cikkecske szerzője Svájcra és Kanadára is hivatkozik. De ezekben az államokban szintén ugyanezt a fejlődést látjuk: a történelem kezdetén ezek az államok (kantonok) is függetlenek, majd harc indul az államok maradandóbb egyesítéséért (háború a Sonderbund ellen Svájcban, az angolok harca a franciák ellen Kanadában), végül a föderáció egységes állammá alakul.

Mit bizonyítanak hát ezek a tények?

Csak azt, hogy Amerikában éppúgy, mint Kanadában és Svájcban is, a fejlődés a független területektől e területek föderációján keresztül eljutott az egységes államhoz, hogy a fejlődés tendenciája nem a föderáció mellett, hanem ellene szól. A föderáció átmeneti forma.

És ez nem véletlen. Mert a legfelsőbb formáiban kibontakozott kapitalizmus fejlődése és a gazdasági terület kereteinek vele kapcsolatos kibővülése, a kapitalizmus központosító tendenciáival együtt, nem föderatív, hanem egységes állami életformát követelnek.

Ezzel a tendenciával okvetlenül számolnunk kell, hacsak nem akarjuk visszafordítani a történelem kerekét.

Ebből azonban az következik, hogy Oroszországban oktalanság a föderációra törekedni, amelyet maga az élet pusztulásra kárhoztatott.

A „Djelo Naróda” azt ajánlja, hogy Oroszországban ismételjük meg az Egyesült Államok 1776-os kísérletét. De van-e hasonlatosság, akár távoli hasonlatosság 1776 Egyesült Államai és a mai Oroszország között?

Az Egyesült Államok akkor független gyarmatok halmaza volt, a gyarmatok nem voltak kapcsolatban egymással és legfeljebb csak konföderációs kapcsolatot kívántak. És ez a kívánságuk egészen érthető volt. Hasonlít-e erre a mai Oroszország? Persze hogy nem! Mindenki tudja, hogy Oroszországban a területek (határvidékek) gazdasági és politikai kötelékekkel össze vannak kötve Közép-Oroszországgal és mennél demokratikusabb Oroszország, annál erősebbek lesznek ezek a kötelékek.

Továbbá. Ahhoz, hogy Amerikában konföderációt vagy föderációt létesíthessenek, egyesíteni kellett az egymással még össze nem kapcsolt gyarmatokat. És ez az Egyesült Államok gazdasági fejlődésének érdekében történt. De ahhoz, hogy Oroszország föderációvá váljék, el kellene szakítani a területeket egymáshoz fűző és már meglevő gazdasági és politikai kötelékeket, ami teljesen ésszerűtlen és reakciós.

Végül Amerika (éppúgy, mint Kanada és Svájc is) nem nemzeti, hanem földrajzi ismérvek szerint oszlik államokra (kantonokra). Az államok ott gyarmatközösségekből fejlődtek ki, függetlenül nemzeti összetételüktől. Az Egyesült Államokban több tucat állam van, viszont nemzeti csoport mindössze 7—8. Svájcban 25 kanton (terület) van, míg a nemzeti csoportok száma mindössze 3. Más a helyzet Oroszországban. Amit Oroszországban olyan területeknek szoktak nevezni, amelyeknek, mondjuk, autonómiára van szükségük (Ukrajna, Kaukázusontúl, Szibéria, Turkesztán stb.), nem egyszerű földrajzi területek, mint az Urál, vagy a Volgamellék, hanem Oroszország meghatározott részei, amelyeken a lakosság sajátos életmódja és sajátos (nem orosz) nemzeti összetétele határozottan kialakult. Éppen ezért Amerikában vagy Svájcban az államok autonómiája (vagy föderációja) nemcsak nem oldja meg a nemzeti kérdést (nem is ez a célja!), de még csak fel sem veti azt. Viszont Oroszország területeinek autonómiáját (vagy föderációját) tulajdonképpen azért ajánlják, hogy felvessék és megoldják az oroszországi nemzeti kérdést, mivel Oroszország területekre való felosztása nemzeti ismérveken alapul.

Nem világos-e tehát, hogy az 1776. évi Egyesült Államok és a mai Oroszország közötti hasonlat mesterkélt és képtelen hasonlat?

Nem világos-e tehát, hogy Oroszországban a föderalizmus nem oldja, és nem oldhatja meg a nemzeti kérdést, hanem csak zavarosabbá és bonyolultabbá teszi, amikor Don Quijote módjára azon erőlködik, hogy a történelem kerekét visszafordítsa?

Nem, az a javaslat, hogy Oroszországban ismételjük meg Amerika 1776-os kísérletét — határozottan rossz. A föderáció, ez a felemás átmeneti forma, nem felel meg és nem is felelhet meg a demokrácia érdekeinek.

A nemzeti kérdést éppoly életrevalóan, mint radikálisan és véglegesen kell megoldani, mégpedig:

1. meg kell adni a különválási jogot azoknak az Oroszország bizonyos területein élő nemzeteknek, amelyek Oroszország, mint egész keretei között nem tudnak, nem akarnak megmaradni;
2. az egységes (egybeforrasztott) állam és egységes alkotmányjogi szabályai keretein belül politikai autonómiát kell adni azoknak a területeknek, amelyeknek bizonyos különleges nemzeti összetételük van, és amelyek az egész kereteiben maradnak.

Így és csakis így kell megoldani a területek kérdését Oroszországban.

„Právda” 19. sz.
1917. március 28.
Aláírás: K. Sztálin.