A polgári demokratikus forradalom győzelme Magyarországon 1918

„Időben tőle egyre távolabb,
lélekben hozzá egyre közelebb,
emléke bennünk nemcsak megmarad,
de nőve nő, …”

(GÁBOR ANDOR)

Érlelődik a béke forradalma

Az első világháború ötödik évében, 1918-ban az Osztrák— Magyar Monarchia mély katonai és politikai válságot élt át. 1918 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút, és a Monarchia különbéke-törekvései is meghiúsultak. A Monarchia elnyomott népeinek képviselői áprilisi római tanácskozásukon teljes függetlenséget követeltek, és nem elégedtek meg valamiféle korlátozott önkormányzat ígéretével. Szeptember végén összeomlott a balkáni front, Bulgária fegyverszünetet kötött, és hamarosan a központi hatalmak másik szövetségese, Törökország is kilépett a háborúból. Október végén az olasz fronton is megindult az antant offenzívája. A Monarchia hadserege összeomlott, és néhány nap múlva fegyverszünetet kért.

1918 őszén az Osztrák—Magyar Monarchiába zárt nemzetiségek egymás után alakították meg politikai szervezeteiket, a nemzeti tanácsokat, amelyek elszakadásra törekedtek. A széthullás folyamatát nem állíthatta meg IV. Károly elkésett manifesztuma, amelyben a Monarchia szövetséges állammá való átalakítását hirdette meg. A kiáltvány meggyorsította a nemzetiségek elszakadását, és elősegítette, hogy az különösebb ellenállás nélkül, viszonylag békés úton valósuljon meg.

A vérzivataros háború ötödik évében fokozatosan érlelődött a forradalmi válság Magyarországon. Ezt tükrözte különösképpen az 1918. januári és júniusi általános politikai sztrájk, az erősödő sztrájkmozgalom általában is és a katonai lázadások sorozata.

A januári és a júniusi sztrájk napjaiban egyre több szervezett dolgozó sürgette a munkástanácsok megalakítását. A szaporodó munkásmegmozdulásokban mind tevékenyebben és mind hatásosabban vettek részt a baloldali szocialisták csoportjai. A nemzetiségi ellentétektől feszülő országban 1918 őszén a munkások készen álltak a felkelésre. A frontokon egymást érték a katonai lázadások, parancsmegtagadások. Nyár óta számos helyen sztrájkoltak és éhségtüntetéseket szerveztek a mezőgazdasági munkások, a parasztok elrejtették élelmiszerkészleteiket.

A Magyarországi Szociáldemokrata Párt október 8-án kibocsátott kiáltványában új kormány megalakítását követelte az „összes demokratikus osztályok” és a nemzetiségek képviselőiből. Síkraszállt az általános, egyenlő és titkos szavazás alapján tartandó országgyűlési választásokért, a demokratikus szabadságjogok biztosításáért, a nemzetiségek szabad nyelvhasználatáért, az egyéni vezetés keretein túlnőtt gyárak szocializálásáért és a földnek megművelőik kezére juttatásáért. Az MSZDP kiáltványa nem a forradalmi néphatalom megteremtésére szólított fel, hanem új kormány kinevezését sürgette. A polgári demokratikus átalakulás jelszavait összegezte és elősegítette a polgári demokrácia híveinek az egyesítését.

Az MSZDP október 13-i rendkívüli kongresszusára várt az a feladat, hogy kitűzze a közvetlen tennivalókat és utat mutasson megoldásukra. A tanácskozáson a pártvezetőség rugalmas taktikával elkerülte a baloldali ellenzék cselekvési programjának elfogadását és jóváhagyatta a polgári pártokkal való együttműködés gondolatát.

Az országgyűlés október közepén összeült, hogy megvitassa a kül- és belpolitikai helyzetet. Az október 17-i ülésen szinte bombarobbanásként hatott, amikor Tisza István kijelentette: „Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.” Ezután kezdtek kibontakozni a háborús vereség következményei az ország közvéleménye előtt. Ezekben a napokban a baloldali ellenzéki csoportok tevékenysége, tekintélye megnőtt, megsokasodtak az antimilitarista röpiratok, háborúellenes felhívások.

A parlamenti ülésszak vitáinak napjaiban az államapparátus, a hadsereg egyelőre még Wekerle Sándor kormányának engedelmeskedett, de a demokratikus pártok vezetői már felismerték, hogy a kormánnyal szemben ellenzéki csúcsszervet — nemzeti tanácsot — kell alakítani, igaz, e lépésre még nem szánták el magukat. Október 23-án azután a kormány lemondott. A szociáldemokraták, a Károlyi-párt és az Országos Radikális Párt képviselői még aznap a késő esti órákban a Károlyi-palotában tartott tanácskozásukon megállapodtak a Magyar Nemzeti Tanács létrehozásában. Másnap a Népszava és a Világ meghirdette a parlamenten kívüli népkormány jelszavát. A pesti utca képe egyre inkább a forradalom jeleit mutatta, a fronton levő magyarországi katonai egységek soraiban futótűzként terjedt a parancsmegtagadás. A hatalom birtokosai azonban politikai alkudozásokat folytattak.

Október 25-én döntő változás következett be. A budapesti munkások tüntetésen követelték a békét, a köztársaságot. Ettől kezdve egy héten át a főváros népe nap mint nap késő estig az utcán tartózkodott, várta a jeladást a felkelésre. A három demokratikus párt képviselői 25-én éjjel hivatalosan is megalakították a Magyar Nemzeti Tanácsot és elfogadták a Jászi Oszkár, valamint Kunfi Zsigmond által megfogalmazott 12 pontos kiáltványt. A Nemzeti Tanács programja fő vonalaiban megismételte az MSZDP október 8-i kiáltványát, és ahhoz hozzákapcsolta a Károlyi-párt, a radikálisok néhány követelését, valamint az időközben felmerült tennivalókat. A Nemzeti Tanács programja közreadásával nyíltan ellenkormányként lépett fel, mivel a külföldi kormányokat felszólította, hogy a hivatalban levő kormány helyett a Nemzeti Tanáccsal vegyék fel a kapcsolatot.

A Nemzeti Tanács megalakulásával szinte egy időben létrejött a tartalékos katonatisztek, a baloldali szociáldemokraták képviselőiből az illegális Katonatanács. Azonnal megkezdte a fővárosban és környékén elhelyezett katonai egységek csatlakoztatását, valamint igen gyorsan kapcsolatot teremtett a 80 budapesti katonai karhatalmi alakulattal is. A forradalmi készülődés nem maradt sokáig titokban. A lemondott, de még hivatalban levő kormány a kegyetlenségéről hírhedt Lukachich Géza tábornokot kinevezte a budapesti katonai kerület parancsnokává és elrendelte a Nemzeti Tanács proklamációját közlő napilapok elkobzását.

A kialakult politikai helyzet megoldását a Nemzeti Tanács tagjai erőszak alkalmazása nélkül kívánták végrehajtani, míg híveik a hatalomra jutás előkészítésén dolgoztak. A Nemzeti Tanács elképzeléseivel összhangban Károlyi Mihály tárgyalt a Gödöllőn tartózkodó IV. Károllyal, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy miniszterelnökké nevezze ki, de amikor visszautazott Bécsbe, döntését megmásította. Október 28-án arra a hírre, hogy a Nemzeti Tanács vezetői fontos bejelentést tesznek, hatalmas tömeg gyűlt össze a Károlyi-párt Gizella téri (ma: Vörösmarty tér) helyisége előtt. A szónokok egy ideig szóval tartották a tüntetőket, mígnem elhangzott a jelszó: Menjünk Budára! A megindult tömeget a Lánchídnál a karhatalom feltartóztatta, majd a csendőrök sortüzet zúdítottak rá. Három ember meghalt, közel félszáz megsebesült. A terrorcselekményt óriási felháborodás követte. A főváros munkásai félórára letették a szerszámot, a Soroksári úton feltörték a Fegyvergyár raktárát és kiosztották az ott talált puskákat. Majd hamarosan megkezdődött a különböző szervek, szervezetek csatlakozását bejelentő küldöttségjárás a Nemzeti Tanácshoz. A dualista államhatalom mindinkább a teljes szétesés állapotát mutatta.

Amíg a Károlyi-palotából az Astoria szállóba költözött Nemzeti Tanács lázasan tanácskozott, addig József főherceg Hadik Jánost kinevezte miniszterelnökké. Az új kormány nyilatkozatában minden szépet és jót megígért, csakhogy az érlelődő forradalmat leszerelje. A Nemzeti Tanács a várakozás álláspontjára helyezkedett és az MSZDP is nyugalomra intette a munkásokat. A megállíthatatlanul közeledő forradalom eseményei azonban ekkor már átcsaptak mind a Nemzeti Tanács, mind a szociáldemokrata pártvezetés feje felett. A fővárosi és környéki üzemekben megkezdődött a küldöttek választása a Budapesti Munkás- tanácsba, s sorra alakultak az üzemi munkástanácsok. A Katonatanács vezetői úgy döntöttek, hogy a november 4-re tervezett felkelést előbb kezdik el.

 

Október 30-án reggel rendes munkanap kezdődött, és a délelőtt folyamán a főváros látszólag nyugodt képet nyújtott. A Nemzeti Tanács mögött felsorakozó forradalmi erők azonban csak a jeladásra vártak. Az ebédszünetekben, a gyárakban rögtönzött gyűléseket tartottak, amelyeken felszólaltak az MSZDP megbízottai. A gyűlések az előre elkészített határozati javaslat elfogadásával utasították a gyárak bizalmi testületét a munkástanács tagjainak a megválasztására. A laktanyákban mind szélesebb körben terjedt a Katonatanács röplapja, amely felszólította a katonákat, hogy a jövőben csak a Katonatanács parancsainak engedelmeskedjenek. Lelkes tisztek végigjárták a fővárosi kávéházakat, éttermeket és mindenkit a forradalomhoz való csatlakozásra szólítottak fel.

A késő délután folyamán a budapesti utca képe megváltozott, a munkások a pártnapokat követően vörös zászlók alatt felvonultak. Estére hatalmas tüntetés bontakozott ki a Gizella téren. A jelenlevő tisztek és katonák a tömeg követelésére levágták a király nevének kezdőbetűjét viselő sapkarózsákat. A Nemzeti Tanács vezetői a tettekre való felszólítást váró tüntetőket nyugalomra intették, és arról beszéltek, hogy felesleges az erőszak alkalmazása, mert a hatalom egy-két napon belül enélkül is a kezükbe kerül. A Katonatanácsnak közben bejelentették, hogy két budapesti gyalogezred menetalakulatát, amelyek a fővárosban megbízhatatlanná váltak, a Drávához irányítottak. A forradalom „vezérkari főnöke”, Szántó Béla felszólította a tüntetőket: „Hozzátok vissza őket!” Néhány perc múlva közel tízezer ember indult el Korvin Ottó, Korvinyi Árpád és Pusztai Gazda Jenő vezetésével a Keleti pályaudvarra. A tüntetők elfoglalták a pályaudvart, kiszabadították a frontra vezényelteket és mintegy kétezer fegyvert zsákmányoltak. A tüntetők ekkor részben az Astoria szállóhoz, részben a Conti utcai katonai fogházhoz vonultak. Itt kiszabadították a politikai foglyokat és a katonaszökevényeket. Időközben Landler Jenő leállíttatta a Budapest felé irányuló vasúti forgalmat, és ezzel megakadályozta, hogy a Lukachich kérésére útnak indított „megbízható alakulatok” elérjék a fővárost. Az éjszaka folyamán Lukachich Géza és Szurmay Géza honvédelmi miniszter kísérletet tett, hogy a mozgósított csendőrök segítségével elfoglalja az Astoria szállót. A forradalom központját védő katonák negyedórás tűzharcban visszaverték a támadókat.

Az éjszaka eseményeihez tartozott, hogy a forradalmi erők elfoglalták a térparancsnokságot, hatalmukba kerítették az intézmények, laktanyák, raktárak egész sorát, megszállták a rendőr-főkapitányságot, az őrszemélyzet főparancsnokságát, a telefonközpontokat, a pályaudvarokat és az Osztrák—Magyar Bankot. A dunai monitorok felsorakoztak a belvárosi Duna-part védelmére. A dualizmus erői fokozatosan visszaszorultak a budai vár területére. Hajnalban Lukachich Géza, majd Hadik János miniszterelnök, később József főherceg is telefonon tárgyalt IV. Károllyal. Hadik benyújtotta kormánya lemondását és megegyezés született Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezéséről.

Október 31-én reggel a munkába igyekvő dolgozók között szétosztották az MSZDP forradalmi felhívását, amely harcba szólított: „Munkások! Elvtársak! Most rajtatok a sor! Az ellenforradalom valószínűen vissza akarja szerezni a hatalmat… Ki az utcára! Szüntessétek be a munkát!” A reggeli órákban a munkáskerületekből a Belvárosba vonuló tömeg birtokba vette a főváros utcáit. Ekkor indultak el a demokratikus ellenzék vezetői, hogy József főherceggel tárgyaljanak. A király képviselője feltétel nélkül kinevezte Károlyi Mihályt miniszterelnökké. Károlyi Mihály vállalta a forradalmat, mert egyrészt erkölcsi felelősséget érzett a kezdeményezésére kibontakozott folyamat sorsáért, másrészt azért, mert saját személyében biztosítékot látott arra, hogy a forradalom nem tér „orosz útra”.

Miközben a néptömegek a győztes polgári demokratikus forradalmat ünnepelték, a Károlyi Mihály vezetésével megalakuló kormány — amelyben az MSZDP két miniszteri tárcával rendelkezett — megkezdte munkáját. Kidolgozta a három párt célkitűzéseire épülő kormányprogramját, amely a tömeghangulat miatt nem foglalkozott ugyan a királyság intézményével, de Károlyi Mihály az első minisztertanácson bejelentette: közlik IV. Károllyal, hogy uralkodónak ismerik el és nincs kifogásuk ellene, hogy egyúttal más ország koronás fője is legyen (perszonálunió), de Magyarország függetlenségét ez nem sértheti. A minisztertanács a királynak tett esküvel összhangban állást foglalt a teljes függetlenség mellett a perszonálunió keretében. A főváros ugyanakkor a köztársaságot ünnepelte.

A megdöntött hatalom gyűlölt alakjai menekültek, és ehhez számos esetben az új kormánytól is segítséget kaptak. Tisza István, „a gyújtogató, csóvás ember”, ahogy Ady Endre nevezte, azonban továbbra is Hermina úti (ma: Május 1. út) villájában maradt, ahol csendőrök és detektívek vigyáztak életére. Délután fegyveres katonák jelentek meg a villánál, elzavarták az őrséget és rövid szóváltás után agyonlőtték a dualista rendszert és a háborút megszemélyesítő volt miniszterelnököt.

A forradalom rohamosan átterjedt a vidéki városokra, falvakra is. A régi hatalom gyűlölt képviselőit: a reakciós tisztviselőket, polgármestereket, rendőrkapitányokat, jegyzőket, szolgabírákat a népharag elkergette. November első napjaiban a falusi szegénység számos helyen megrohanta a kastélyokat, üzleteket, raktárakat. Egyes helységekben a plébániákat sem kímélték. A parasztság sokszor évszázadokig visszafojtott jogos haragja áttörte a gátakat.

November 1-én a baloldali szocialisták vezetésével gyűlések sorozatán tiltakoztak a munkások az ellen, hogy a kormány esküt tett a királynak. Követelni kezdték a szocialista köztársaságot. A tömegeket nyugalomra intő szociáldemokrata vezetők szintén a köztársasági államforma mellett foglaltak állást. A tömegmozgalom hatására a kormány úgy döntött, hogy felmentését kéri előző nap tett esküje alól. A kérést IV. Károly némi huzavona után teljesítette. Ekkor a Károlyi-kormány tagjai új esküt tettek, ezúttal a Nemzeti Tanács elnöke előtt. Az államforma végleges eldöntését a hat héten belül megválasztandó alkotmányozó nemzetgyűlésre bízta. A Károlyi-kormány ezzel a döntésével a perszonálunió ellen foglalt állást.

A forradalom másnapján az MSZDP befejezettnek tekintette a forradalmat és támogatást nyújtott a polgári rend konszolidálásához. A munkásokat a munka felvételére, a termelés folytatására, a katonákat a laktanyákba való visszatérésre szólította fel. Az átalakított Katonatanács segítségével támogatta a polgári rendet az „illetéktelen” kezekbe került fegyverek begyűjtésével is.

A győztes polgári forradalom kétarcúságát fedték fel az első intézkedések. A szociáldemokratákkal szövetkezett haladó polgári személyiségek természetesen nem kívántak túllépni a polgári demokratikus forradalom keretén. A kormány a feudális maradványok felszámolásával a polgári rend megszilárdítására, kibontakoztatására törekedett. A forradalom hajtóerejét jelentő munkásság, katonák, és vidéken a parasztság törekvései túlmutattak a kormányprogramon. A megalakuló munkás-, katona- és paraszttanácsok nemcsak a forradalom demokratikus, népi jellegét tükrözték, de magukban hordták egy jövendő munkásparaszt hatalom lehetőségét is. A kétarcú forradalom azonban a rendcsinálás jelszavával, a konszolidálás programjával lépett fel és természetszerűleg hamarosan összeütközésbe került a továbbhaladni akaró társadalmi erőkkel.

Magyarország — Köztársaság

A kormány november első napjaiban intézkedések egész sorát dolgozta ki a rend helyreállítására. A legnagyobb gondok között is első helyen szerepelt a hazatérő katonák lefegyverzése, a munkásokhoz, katonákhoz került fegyverek begyűjtése, a rendfenntartó erők átszervezése, megerősítése. A hadügyminisztérium előírta a frontról hazatérő katonák fegyvereinek, lőszereinek begyűjtését és mindent megtett, hogy közülük minél kevesebb jusson be a főváros területére. A kormány felemelte a csendőrség, a rendőrség létszámát és magas fizetés ígéretével toborzást hirdetett. Vidéken, ahol erre elegendő erő állott rendelkezésre, véres összecsapások sorozatával folyt a törvényes rend, a személy- és vagyonbiztonság megteremtése. A megtorlás elsősorban a parasztságot és a nemzetiségieket sújtotta. A „lecsendesítéshez” nem bizonyult elegendőnek a meglevő karhatalom és ezért sor került új fegyveres testületek felállítására is.

November 2-án az MSZDP vezetősége megalakította a Budapesti Munkástanácsot, melyet kibővített pártválasztmánynak tekintettek. Tagjai egyharmadát a pártvezetőség, a Szakszervezeti Tanács és a pártválasztmány végrehajtó bizottságának tagjai alkották, valamint pártszervek, intézmények delegálták. A Budapesti Munkástanács Központi Végrehajtó Bizottságát is a delegált tagok alkották. A választott képviselőknél feltételül szabták, hogy legalább egy éve szakszervezeti tagok és a Népszava előfizetői legyenek. Ezzel kívánták útját állni, hogy a hadifogságból hazatért „szélsőségesek”, valamint azok, akik az elmúlt év megmozdulásai során kapcsolódtak be a mozgalomba, bekerülhessenek a tagok közé. Az így összeállított 365 tagú Munkástanács élére jobboldali beállítottságú szociáldemokraták kerültek. Elnöke Preusz Mór, alelnöke Vanczák János, titkára Büchler József lett.

Sor került a forradalmat előkészítő Katonatanács önfeloszlatásának megszervezésére, tagjainak félreállítására is. A kormány már november 1-én kinevezte Pogány Józsefet a katonatanácsok kormánybiztosává, aki a hadügyminisztérium támogatásával a Budapesti Munkástanácshoz hasonló új testületet hívott életre. Pogány József személyében olyan vezető került a Katonatanács élére, aki élvezte az MSZDP vezetőségének a bizalmát, ugyanakkor baloldali kapcsolatai miatt kinevezése megnyugtatta az ellenzékieket is. November 4-én a Nemzeti Tanács, az MSZDP és a Katonatanács megállapodott a hatalmi szervek és a tanácsok viszonyáról. Ez az egyezmény tetőzte be a polgári rendszer konszolidálásának a folyamatát.

A megállapodás a tanácsok szerepének a visszaszorítását célozta, azokat a kormány ellenőrző és propagandaszerveivé kívánta tenni. Az MSZDP vezetősége által kidolgozott munkástanácsi szervezeti szabályzat pedig arra utalt, hogy a pártvezetőség ezt a szervet valamiféle széles körű tanácskozó testületté kívánja tenni. A tanácsok korlátozására tett intézkedéseit a kormány nem tudta következetesen végrehajtani. Vidéken számos helyen a tanácsok továbbra is hallatták szavukat a döntéseknél, míg a Katonatanács egyre éberebben kísérte figyelemmel az ellenforradalmi fellépéseket.

A kormány eltitkolta a Moszkvából az Osztrák—Magyar Monarchia népeihez küldött táviratot, amelyet V. I. Lenin, J. M. Szverdlov és L. B. Kamenyev írt alá. Az üzenet üdvözletét küldte a széthulló Monarchia népeinek és felszólította a munkások, katonák, parasztok tanácsait, vívják ki a szocialista köztársaságot, teremtsék meg a tanácshatalmat, kössenek szövetséget egymással. Az eltitkolt üzenetről a Budapesti Munkástanács november 18-i ülésén magyarázatot követeltek a pártvezetőségtől és ragaszkodtak annak nyilvánosságra hozatalához. Amikor erre két nap múlva sor került, a Népszava terjedelmes cikkben foglalt állást a szocialista köztársaság megteremtésének gondolata ellen és a munkásságot a polgári köztársaság támogatására hívta fel.

A kormány törekvései ellenére november elején mind nehezebben tudta elodázni a döntést az államforma kérdésében. A köztársaság ünnepélyes kikiáltására november 16-án került sor, amikor megtartotta utolsó ülését a képviselőház és a főrendiház; előbbi kimondta feloszlatását, utóbbi berekesztette tanácskozásait. Ekkor összeült a kibővített Nemzeti Tanács, az úgynevezett Nagy Nemzeti Tanács, amely deklarálta a köztársaságot, a képviselőház és a főrendiház megszüntetését. Az állami főhatalmat a minisztertanácsra ruházta és utasította a kormányt az általános egyenlő, titkos, közvetlen és a nőkre is kiterjedő választójogról, a sajtószabadságról, az esküdtbíróságról, az egyesülési és gyülekezési jogról, a földműves nép földhöz juttatásáról szóló néptörvények megalkotására.

A köztársaság kikiáltását közel 200 000 ember ünnepelte az Országház előtti téren (ma Kossuth tér). A tüntetők szép számban vittek olyan táblákat, amelyek szocialista köztársaságot követeltek. A polgári köztársaság szóhasználata a tömegek radikalizmusát kívánta kielégíteni: hivatalosan mindig népköztársaságról, népkormányról, néptörvényről, néphatározatról stb. beszéltek, írtak. A Parlament előtt ünneplő emberek sorai közé a Forradalmi Szocialisták repülőgépről röplapokat szórtak le, amely nemcsak a Moszkvából érkezett, fent ismertetett táviratról tudósított, hanem azt is tudatosítani kívánta, hogy a forradalom csak a dolgozó nép uralmának a megteremtésével ér véget.

A Károlyi-Kormány bel- és külpolitikája

A Károlyi-kormánynak a gazdasági élet terén számos nehézséggel kellett megküzdenie. A több mint négyéves háború következtében a gazdaság igen nagy mértékben leromlott, lényegében továbbra is érvényesült az antant gazdasági blokádja, és számos nehézség forrásává vált, hogy az Osztrák—Magyar Monarchia felbomlásával elszakadtak a gazdasági élet szálai. A háborús gazdálkodásról a békés termelésre való átállás igen lassan bontakozott ki. Ugyanakkor a lakosság fokozódó várakozással tekintett a kormány gazdasági intézkedései felé, jobb ellátást, teljes foglalkoztatottságot, a leszerelt katonák munkához, kenyérhez juttatását remélte.

A gazdasági gondok közül is az egyik legsúlyosabb az élelmiszerellátás kérdése volt. Tél volt és ez fokozta az ínséget, a nélkülözéseket. A lakosság minimális ellátásához szükséges készletek sem álltak rendelkezésre. A jegyre adott kenyeret egyre kevesebb búzával sütötték, csökkent a zsírfejadag, bevezették a heti két hústalan napot, a csecsemők és a betegek tej-fejadagjának is csak a felét tudták kiadni. Még súlyosabb helyzet alakult ki a textilellátásban. Fehérneműhöz, ruhához szinte alig lehetett hozzájutni, és egyre kevesebb bőr és cipő került az üzletekbe. A lakosságot erősen sújtotta a szénhiány, aminek következtében korlátozták a villany- és gázfogyasztást, majd december végén bezárták a színházakat, néhány nappal később pedig korlátozták a mozielőadások számát is. Lakásínséget okozott a fővárosban az ország megszállt területéről, illetőleg a vidékről felköltözők elhelyezése.

A kormányzat zilált pénzügyeket örökölt. A háborús adósság csak csillagászati számokkal volt kifejezhető, az infláció gyorsult, a költségvetési hiány közel 3 milliárd koronára rúgott. A hiányt a bankóprés „üzemeltetésével” kívánták fedezni, a pénzhígulás további értékcsökkenéshez vezetett. Az ősz folyamán súlyos bankjegyhiány is kialakult, ami abból eredt, hogy az Osztrák—Magyar Bank nyomdái a kisebb címletű bankjegyekből nem győztek eleget kibocsátani. További gondokat okozott később a Monarchia fejbomlását követően a közös jegybank megszűnése. A nehézségek áthidalására kiadott úgynevezett fehérpénz (a papírnak csak az egyik oldalára nyomtattak, a másik fehéren maradt) eleve ideiglenes jellegű volt és a lakosság bizalmatlanul fogadta.

A kormány nem rendelkezett átfogó programmal a gazdasági nehézségek megszüntetésére. A háborús években felállított elosztási, termelési központok megszüntetését követelő tőkés állásfoglalás és a demokratizálásukat, átalakításukat javasló szociáldemokrata elképzelés között a kormányzat nem tudott dönteni. A kormány radikális adópolitikai beavatkozásra készült: egyrészt tervbe vette az egyenes adók felemelését, másrészt egyszeri vagyonadó kivetését. Ezen elképzelések azonban a tőkés körök erősödő ellenállásába ütköztek. Így aztán csak az adózástól való menekülés megakadályozására tettek lépéseket és elrendelték a hadinyereség-adó felemelését, de végrehajtására már nem került sor.

A kabinet magáévá tette az MSZDP szociálpolitikai követeléseit. Ezeket Kunfi Zsigmond, e tárca minisztere a következőkben foglalta össze: a mezőgazdasági munkásvédelem megteremtése, a mezőgazdasági és az ipari munkásság rokkantsági és aggkori biztosításának a bevezetése, a gyermekmunka korlátozása, a fiatalkorúak és a nők fokozottabb jogi védelme, a 8 órai munkanapra való áttérés támogatása, új bányatörvény kidolgozása, a közegészségügy államosítása, a szociális gondoskodás kiterjesztése, a hadirokkantak, az árvák, hadiözvegyek gondozásának állami kézbe vétele, a táppénz felemelése. A nagyvonalú és messze tekintő programból a polgári demokratikus kormányzat öt hónapja alatt kevés valósult meg, de ami teljesült, az más európai kormányok hasonló, korabeli intézkedéseivel is felveszi a versenyt.

A nagy társadalompolitikai kérdések közül első helyen kell említenünk a földkérdés rendezésére irányuló törekvéseket. A koalíció tagjai egyetértettek az azonnali változás szükségességével, de tetteiket bizonytalanság és halogatás jellemezte. Ez részben abból fakadt, hogy a kormány ragaszkodott az alkotmányos eljáráshoz — azaz törvény kidolgozásához —, míg a körülmények a földreform azonnali végrehajtását követelték meg. A parasztság törekvéseinek halogatás nélküli felkarolása, támogatása megerősítette volna a kormány helyzetét.

A paraszti elégedetlenséget látva, kezdetben a nagybirtokosság és a klérus is hajlandónak mutatkozott mérsékelt, önkéntes engedményekre, a korai „lelkesedést” azonban hamarosan felváltotta az a törekvés, hogy birtokállományából minél kevesebbet sajátítsanak ki. A földművelésügyi minisztériumban november végén kezdődött tanácskozás sem hozott végleges döntést. A kérdést december közepén a Budapesti Munkástanács elé vitték, ahol végül is a különböző szociáldemokrata elképzelések kompromisszumaként követelték a magánbirtokok 500, az egyházi birtokok 200 holdon felüli kisajátítását, egyszeri vagyonadó kivetését, az állami kézbe került földek örökbérletek formájában való szétosztását, az elavult kataszteri földadó eltörlését, a kisajátított birtokok járadékkötvények formájában való kártalanítását.

földreformtörvény kiadására csak 1919. február 16-án került sor. Mivel az kizárta az igényjogosultak közül azokat, akik 1918. november elseje után parasztmozgalmakban vettek részt, ez lehetőséget teremtett a nincstelenek és szegényparasztok háttérbe szorítására. A néptörvény nem elégítette ki a parasztság várakozását, inkább fokozta földéhségét, elszántságát. Tovább szaporodtak az önkényes földfoglalások, parcellázások. Ez számos helyen véres összetűzésekhez vezetett. A földbirtokosok és az egyházi reakció ellenforradalmi szervezkedésekkel válaszolt a földfoglaló mozgalmakra.

Miniszterválsághoz vezetett Linder Béla hadügyminiszternek a hadsereg leszerelésére, illetőleg a fegyveres erő újjászervezésére irányuló elképzelése. Az új hadügyminiszter, Bartha Albert vezérkari alezredes kezdett hozzá a fegyveres erő újjáteremtéséhez. December elején a Katonatanács és az MSZDP követelésére a miniszter hozzájárult a Katonatanács és a hadsereg fegyelmét szabályozó új rendelkezések kiadásához. Az új szabályzat a Katonatanács feladatát abban határozta meg, hogy mint ellenőrző szerv védelmezze a katonák és a tisztek érdekeit és biztosítsa a forradalom vívmányait.

Bartha Albert határozott intézkedéseket tett olyan készenléti alakulatok felállítására, amelyeket alkalmas időpontban a forradalmi erők ellen fordíthatnak. Ez és más jobboldali törekvések mind nagyobb nyugtalanságot váltottak ki. December 11-én és 12-én a budapesti laktanyákban a katonák gyűléseket tartottak, és a bizalmiak tüntetést javasoltak. A minisztériumhoz december 12-én felvonuló katonák Bartha Albert leváltását, a rendvédelmi tiszti egységek feloszlatását, a tisztválasztás jogát, a legénység tiszti előrelépésének lehetőségét és az ellátás javítását követelték. Bartha Albert távozott a miniszteri székből, ideiglenesen Károlyi Mihály vette át a tárca irányítását, és intézkedések történtek az ellenforradalmi szervezkedések megakadályozására is. Az események azonban arra is utaltak, hogy még az MSZDP vezetőinek egy része is alábecsülte az ellenforradalmi előkészületek veszélyességét.

A Károlyi-kormány kedvezőtlen nemzetközi körülmények között, a szükséges külügyi apparátus nélkül vette át a külügyek irányítását. (1918 előtt a külügyek közösek voltak az egész Monarchiában; nem volt önálló magyar külügyminisztérium.) Károlyi Mihály magának tartotta fenn a külügyi tárca irányítását, Harrer Ferenc lett a minisztérium adminisztratív vezetője. Kinevezték az első követeket Bécsbe, Bernbe, Prágába és Zágrábba. A győztesek és a semlegesek elzárkózó magatartását azonban jóakarattal nem lehetett áttörni. A kormánynak lépten-nyomon tapasztalnia kellett, hogy a jóindulatú bánásmódra vonatkozó reményei, elképzelései szép illúziók maradtak.

Az első külpolitikai erőpróbát a fegyverszüneti egyezményt kiegészítő katonai megállapodás megkötése jelentette. A magyar küldöttség Károlyi Mihály vezetésével november 5-én indult el, és tagjai között helyet foglaltak a Nemzeti Tanács, a Munkástanács és a Katonatanács képviselői is. Két nap múlva került sor az első találkozóra a balkáni francia haderő főparancsnokával,- Franchet d’Esperey-vel. A francia tábornok érzékeltette a küldöttséggel, hogy a kormány csak a magyarok lakta területek nevében szólhat, és nem egyenrangú felek, hanem győztes és legyőzött megállapodásáról van szó. A francia fél által átnyújtott feltételek értelmében ki kellett üríteni Dél-Erdélyt, a Bánátot, a Bácskát és Baranya megye egy részét, a hadsereget le kellett szerelni, s be kellett engedni a szövetséges csapatokat magyar területre. A delegáció hosszú alkudozással némi engedményt ért el, de végül is-egyelőre nem írta alá az egyezményt. Franchet d’Esperey támogatásával táviratilag értesítették Párizst, hogy csak akkor írják alá a megállapodást, ha az antant a béketárgyalásokig garantálja az ország területi integritását.

A Nemzeti Tanács november 10-én vitatta meg a kialakult helyzetet. Ekkorra már ismert lett, hogy Georges Clemenceau francia kormányelnök elutasította az integritás garantálását. A tanácskozás a valóságos erőviszonyokat figyelembe véve és arra való tekintettel, hogy a szerződés mérsékeltebb, mint a szomszédos országok területi követelései, hozzájárult aláírásához. Linder Béla Belgrádba utazott és november 13-án aláírta a fegyverszünetet kiegészítő katonai egyezményt. Ezzel az antant hatalmak az első jelét adták annak, hogy elismerik a független magyar államot. A katonai egyezmény végrehajtására, ellenőrzési és megfigyelési feladatok ellátására hamarosan Budapestre érkezett Fernand Vix alezredes vezetésével az antant katonai csoportja.

A belgrádi megállapodás ellen a csehszlovák kormány élesen tiltakozott és követelésére december elején a Károlyi-kormány jegyzéket kapott a győztesektől a szlovákiai területek kiürítéséről. A román kormány sem tartotta magára nézve kötelezőnek a megkötött egyezményt. A magyar közvélemény a decemberi események során kezdett ráébredni a háborús vereség következményeire, a kormány pedig illúzióinak megalapozatlanságára. Tudomásul kellett venni, hogy az antant és különösen Franciaország egy szovjetellenes intervencióban való felhasználás céljából és a német hatalmi törekvések ellensúlyozása érdekében a magyar igények rovására kívánta kielégíteni a szövetséges cseh, délszláv és román törekvéseket. A kormánynak ugyanakkor tudomásul kellett vennie azt is, hogy Horvátország és Szlovákia elszakadása már befejezett tény. November folyamán mind a szerb, mind a cseh csapatok megkezdték a demarkációs vonalakig terjedő területek megszállását. A román alakulatok november közepétől kezdve fokozatosan Erdély földjére léptek és egy hónap alatt elfoglalták a belgrádi egyezményben átadásra kijelölt részt. Ezután tovább folytatták előrenyomulásukat és elhárítva a gyenge, sikertelen magyar katonai ellenakciókat, megszállták a Máramarossziget—Zám vonalig terjedő területeket, ahol 1919. január 20-án megálltak.

A Károlyi-kormány nemzetiségi politikája csak a magyarországi kárpát-ukránok (akkori szóhasználattal: ruszinok) és a németek irányába tudott némi eredményt felmutatni. Kidolgozták a ruszin és a német nép nemzetiségi jogait biztosító törvényeket és igen vontatottan hozzákezdtek az autonómia megteremtéséhez. A törvények értelmében felállították a ruszin és a német minisztériumot, de az autonóm területek határainak kijelölését a kormány már nem merte vállalni. A reakciós magyar erők mindkét törvény ellen nacionalista alapon támadást indítottak és a felheccelt közhangulatot az ellenforradalmi szervezkedések medrébe kívánták terelni.
(idézet: – A magyarországi forradalmak 1918-1919 – című könyvből)