„Az európai művészet egyik csúcsa” – így jellemezték az egyik magyarországi önkormányzat által finanszírozott lapban a Chapman testvérpár, Dinos és Jake munkásságát. Természetesen mindezt abból az alkalomból, hogy nemrég hazánkban üdvözölhettük a két úr munkásságát, és nyilván sejthetik, most sem Soros György finanszírozta a kulturális csúcsmászást.

A különböző fajú állatok közösülésével és egyéb aktusok ismertetésével foglalkozó Chapman-féle művészetet most nem mutatjuk be, elvégre miért ne kívánhatna meg közösülési szándékkal egy homokos róka egy bak nyulat? Arra ellenben rá kell világítanunk, hogy Dinos és Jake Chapman úr igencsak különösen viszonyulnak a kereszténység jelképeihez. Mások mellett ilyen fantasztikus alkotásokkal örvendeztetik meg rajongótáborukat: Jézus a kereszten mint a McDonald’s étteremlánc bohóca, Szűz Mária szétvágott arccal, akár egy zombi Frankenstein-szörny, a gyermek Jézus szájából pedig férgek ömlenek.

Chapman úrék legpregnánsabb művészetére is részletesen felhívhatnánk a figyelmet, mint például az oszladozó hullák, szétvágott emberi testek és mindent elborító férgek látványára. De miért tennénk – és ez már a kritikai hozzáállásunk bizonyítéka –, hiszen minden marketing ellenére Chapmanék le vannak maradva. Hazánkban ugyanis van olyan művész, aki úgy leveri őket, mint Süsü a cölöpöt. Szöllősi Géza ugyanis oszladozó hullák nemi szerveiből készített kiállítást, az alapanyagot persze állattetemekből merítve.

„Munkáiban a tabutémák (szex, hulla, tetem, kihasználás, önkényuralmi szimbólumok) a végletekig felhasználódnak, de nem használódnak el” – írja a kiállításról népszerűsítő ajánlójában az Artmagazin. Felhívják a figyelmet arra is, hogy „Szöllősi eddigi munkáinak fókuszában a testreprezentáció és a gender kérdésköre áll”, valamint hogy „a test foucault-i szemlélete Szöllősi munkáiban szorosan összefonódik az identitás posztmodern felfogásával, egyiket sem tekinti megmásíthatatlan adottságnak.”

No, itt is kibújt a gender a zsákból. De hát az Artmagazin és más hasonló „művészeti folyóiratok” semmi mással nem foglalkoznak, mintsem hogy ez megtörténjen. Ehhez persze felveszik állami támogatásként a tízmilliókat.

Nem szeretnénk veszélyeztetni Szöllősi úr megélhetését, így most eltekintünk attól, hogy felsoroljuk a magyar állam által finanszírozott projekteket, amelyekből megbízást kap. No meg hosszú is lenne, biztosan ráunnának az olvasóink. Ráadásul nem maradna időnk kiállítótársára, Baji Miklós Zoltán „performansz- és body art-művész” bemutatására. Az említett tárlaton ugyanis kettős élvezet fogadta az arra gerjedőket.

Az Origó így tudósított erről: „Szöllősi kiállítótársa – Testiség, szex, (ön)erőszak, fájdalom, vér – ezek a témák jelennek meg Szöllősi és a BMZ néven alkotó Baji Miklós Zoltán performansz- és body art-művész közös, Első vér című kiállításán. A falakon ő látható különféle helyzetekben és jobbára pucéran; többségében szado-mazo hangulatú fotók a művész elmúlt években rendezett performanszairól. Az egyik poszteren a kínzószéken ülő, becsíptetett péniszű, vörös textíliával letakart fejű művész látható. A következő ugyanaz, csak emberalak nélkül, és angol nyelvű szöveg magyarázza el, hogy ez egy terrorizmustól megvédő kínzógép, amelybe pénisz- és ánuszirrigátor is be van építve.” Így folytatják: a kiállításra „egy BMZ-megszállott férfi például öt- és hatéves gyerekeivel érkezett, bár a teremőr lány megpróbálta lebeszélni róla, hogy megnézzék a kiállítást”.

Baji Miklós Zoltán úr most is nagy elismerésnek örvend például Békéscsabán. Igaz, az utóbbi években a „pénisz- és ánusz­irrigátor” művészettől elfordult a sámánizmus felé. Ilyen témájú alkotásait maga Erdős Norbert, a Fidesz kormánymegbízottja mutatta be három éve a Békés Megyei Kormányhivatalban. Elmondta, régen, amikor megismerte a képzőművész urat, úgy látta, hogy „egy nagyon expresszív, nagyon új utakat kereső művész”, és vallomását így folytatta: „Fiatalon engem is rendkívül megragadott.”

„BMZ tevékenysége szorosan kötődik a bécsi akcionizmushoz, azon belül leginkább Rudolf Schwarzkogler szellemiségéhez” – írta róla a Ludwig Múzeum honlapja, ahol a magával ragadó útkereső szintén kiállított.

Itt viszont – Grétsy László tanár úr példáját követve – álljunk meg egy szóra. A „bécsi akcionizmust” a polgári kultúra ellen hozták létre az 1960-as években. A lényege, hogy a „bátorság” jegyében a lehető legagresszívabb provokációkat hajtsák végre a konzervatív értékrend, hagyomány és kultúra ellen. Fő képviselői Schwarzkogler mellett: Hermann Nitsch, Arnulf Rainer, Thomas Ruff, Joel-Peter Witkin, Günter Brus, Jürgen Klauke. Ezt az irányzatot eluralják a szexuális perverziók, a pornográfia és a keresztény jelképek legbrutálisabb szintű meggyalázása. Más vallásokat nem támadnak, csakis a kereszténységet.

Baji Miklós Zoltán példaképe, Rudolf Schwarzkogler valóban úttörője volt ennek a területnek. Leghírhedtebb akciója során egy döglött halat erősített egy meztelen férfi péniszére, majd sebészeti segédeszközökkel szétszabdalta. Öngyilkossága után az a legenda terjedt el, hogy önmagát herélte ki, s ennek lett áldozata ’69-ben.

Schwarzkogler tehát fontos szereplő, ám a leghírhedtebb provokátornak mindenképpen Hermann Nitsch tekinthető. Művészeti szeánszai abban merülnek ki, hogy disznókat, szarvasmarhákat feszítenek keresztre, az állatok mellett meztelen nőket is odakötöznek a kereszténység jelképére, majd a kibelezett állatok belsőségeit széttapossák, és a vérben, mocsokban ölelkeznek, fetrengenek.

Hermann Nitsch és társai munkásságának megvannak a hazai követői, radikalizmusukat kiemelten nagyra értékeli például Földényi F. László műkritikus, József Attila- és Széchenyi-díjas esztéta, irodalomtörténész, műfordító, egyetemi tanár. Adamik Lajos pedig egyenes rajongója Hermann Nitsch „művészetének”. A fordító, szerkesztő, publicista, a Szépírók Társaságának tagja 1998-ban személyesen is bekapcsolódott Ausztriában az „orgia misztérium színház” vér- és bélfürdőjébe.

Így vall erről: „A monoton, mechanikus kéz- és karmozgás többperces munkája elfáraszt, a belek, a vér, de főleg a gyümölcsnedv átható, bódító és émelyítő szagingereivel együtt pedig enyhébb révületbe képes hozni azt, aki »benne van«.” Hozzátette: „A vért, amely vágóhídi kiszerelésben hideg és enyhén sós ízű, a szereplők nem nyelik le; nyitott szájukba engedik, majd hagyják, hogy kibuggyanjon és végigcsorogjon állukon-torkukon-mellkasukon. A mintegy tucatnyi passzív szereplő – férfiak és nők húsz és ötven között – mind újonc volt, a nem feltétlenül kellemes érzéshez így is hamar hozzászokott. A fő megterhelést a nap és a szél jelentette, még inkább a karizmok, a vállak és a lábak elgémberedése az álló kereszteken.”

A hatnapos orgián rengetegen vettek részt, a rendezvény teljes költsége akkor elérte a százmillió forintot, amit Hermann Nitsch a festményeiből fedez. Egy-egy festékkel és vérrel leöntött vászna ugyanis akár tízmillió forintot is kóstál. És nem kevesen ilyet meg is vásárolnak, a bécsi akcionizmusnak ugyanis a „felső tízezer” a legnagyobb mecénása.

Ahogy Adamik Lajos úrnak is. Idén a svájci Landis & Gyr Alapítvány ösztöndíjasa. Ezt a Landis + Gyr multinacionális vállalat finanszírozza. Van miből, éves árbevétele 1,6 milliárd dollár. Adamik szorosan együttműködik a Magyarországot lejárató projektekkel is.

Például két éve a Salzburgban megjelenő Literatur und Kritik folyóirat 500. számában dossziét közölt A másik Magyarország címmel, amelyet Nagy Márta, a budapesti Goethe Intézet kulturális referense és Adamik Lajos műfordító állított össze a budapesti Goethe Intézettel együttműködésben. Ebben jeles irodalmáraink – Végel László, Balla Zsófia, Ungváry Rudolf, Schein Gábor, Szijj Ferenc, Dragomán György, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Kiss Ágnes Judit, Vörös István, Márton László, Térey János – migrációtámogató hűségesküt tettek a külföldi balliberális világ előtt.

A bécsi akcionizmus újabban a gender felé fordult – gondolhatják, meztelen nők csak pénisszel képzelhetők el. Fentebb már említett fő képviselőinek munkái az elmúlt nyolc évben rendre eljutottak Magyarországra. Helyhiány miatt nem soroljuk az eseteket, egyet viszont ki kell emelnünk, van ugyanis a témának egy nagy hazai gyűjtője, akinek neve – fogadjunk, hogy nem találják ki! –: Alföldi Róbert.

A Fidesz-diktatúra által fenntartott Mai Manó Ház Magyarország legelnyomottabb színész-rendezőjének gyűjteményét állította ki két éve. „A kiállítással egy időben magyar és angol nyelven jelenik meg a gyűjteményt bemutató reprezentatív katalógus” – olvassuk az intézmény honlapján.

Brückner János művész úrnak igen kiemelt esélye van arra, hogy bekerüljön Alföldi gyűjteményébe. Ő már külföldön is képviseli a magyar kultúrát. Nem is sikertelenül. Sokoldalú művész, alkotásainak vízválasztója a 18 éves korhatár jelzése. Pontosabban: alkot a 18 év alattiaknak is, ezeket a Petőfi Irodalmi Múzeum és más hasonló intézetek mutatják be. És halhatatlan műveket hoz létre a 18 éves kor feletti közönségének.

2014-ben a Műcsarnok adott helyet a munkájának. Erről így írt akkoriban a Magyar Narancs: „A kiállítás végpontjára helyezett különös »banda« előtt tekinthető meg a csak 18 éven felüliek­nek ajánlott terem. A korhatár leszűkítése nyilván Brückner János óriási, festett önarcképének köszönhető; ezen a művész szinte egész arcát spermafoltok takarják.”

Kedves olvasóink most sem maradnak csemege nélkül.

„Több tiszteletet a kommunizmus áldozatainak!” – írta május 3-án a Fidesz euró­pai parlamenti képviselőcsoportja. Szerintük felháborító, hogy Jean-Claude Jun­cker, az Európai Bizottság elnöke beszédet mond Karl Marx születésének 200. évfordulóján, ezért felszólítják a luxemburgi politikust, hogy mondja le részvételét az eseményen. A marxizmus ideológiája világszerte tízmilliók halálához és százmilliók életének megnyomorításához vezetett. A kommunizmus szellemi atyja születésének ünneplése ezen áldozatok emlékének megcsúfolása – emelték ki a kommünikében.

Juncker nem reagált az esetre, pedig megjegyezhette volna, milyen furcsa a kérés annak tükrében, hogy a fideszes vezetésű Budapesten az egyik legfontosabb magyar kulturális intézmény arról a szélsőbaloldali Szabó Ervinről van elnevezve, aki bevitte Magyarországra Marx tanait.

A lényeg: itthon nyilván szó sem lehet Marx születésének jubileumáról megemlékezni. Vagy igen? Marx születésének 200. évfordulójára rendez nemzetközi kiállítást az Art Quarter Budapest október 25. és november 25. között – olvassuk az intézmény honlapján. És azt, hogy támogató a Nemzeti Kulturális Alap.

Talán nem közismert, de az Art Quarter Budapest a rettegő életmódot folytató képzőművészeti világ gyűjtőhelye. Itt kapcsolódott be a hazai választási kampányba idén januárban a képzőművészeti világ is – nyilván politikamentesen. „»A sötétség nem tart örökké – Legyen világosság« – a HVG e szlogenjére reflektál műveivel mintegy félszáz képzőművész” – olvassuk az akkori HVG-ben. A művészek az alkotásaikkal „a Fidesz-diktatúra” és a konzervatív oldal ellen fogalmazták meg gondolataikat.

A HVG listázta a rettegőket, onnan vesszük át mi is: Bak Imre, Bálványos Levente, Batykó Róbert, Benczúr Emese, Benedek Barna, Borsos Lőrinc, Brückner János, Czeizel Balázs, Csoszó Gabriella, Eperjesi Ágnes, Felsmann István, Gábor Áron, Gerhes Gábor, Gróf Ferenc, Haász István, ­Haász Katalin, Hecker Péter, Jederán György, Kelle Antal, Keresztesi Botond, Kicsiny Balázs, Kis Róka Csaba, Maria Lavman Vető – Vető János, Mátrai Erik, Maurer Dóra, Mengyán András, Nagy Barbara, Nemes Csaba, Nem’s Judit, Nemes Márton, Omara, Pinczehelyi Sándor, Pintér Gábor, Robottó-Szabó Ottó, Roskó Gábor, Sugár János, Szalay Péter, Szarka Péter, Szegedy-Maszák Zoltán, Szíj Kamilla, Szombathy Bálint, Szűcs Attila, Szüts Miklós, Tarr Hajnalka, Katarina Sevic, Uglár Csaba, Varga Bertalan, Várnai Gyula, Vojnich Erzsébet.

A nagyszerű kiállítást Spiró György nyitotta meg, beszédében a fény és a sötét kontextusát állította szembe. Természetesen ők képviselik a fényt – a többit találják ki. Spiró így folytatja: „Nyilván nem véletlenül hívták meg a művészeket és nyilván nem véletlenül hívtak meg engem a megnyitóra.”

Micsoda unalmas közhely! Hát persze hogy nem, abban a körben nincsenek véletlenek.