Van, amikor dönteni kell. Mikor már nincs helye a tétovázásnak. Például akkor, ha a nagy szerelemnek indult Európai Unió olyan útra tévedt, ahová már nem kívánja követni a britek többsége. Ekkor a sok számolgatás, papírgyártás és vitázás igazából csak a technikai részleteket jelentik, a valódi döntés már korábban megszületett. Ez pedig megköveteli minden részvevőtől a tanulságok levonását.
Az élet ugyanis nem áll meg, itt még huszonhét tagból áll a maradék közösség.

Bármilyen fájó, akár katasztrofális is lehet a brit tagság megszűnése, a többiek itt vannak, és talán senki se tökéletesen boldog a túl sok ló által húzott szekér irányát illetően, azért ez mégis egy működő projekt. Brüsszel célja pedig csak az lehet, hogy felismerje, ideológiai és gyakorlati szempontból milyen hibákat követett el az elmúlt évtizedekben, s olyan reformokat hajtson végre, amelyre jó szívvel rá tud bólintani a tagság. Ez pedig épp saját szerepének újragondolása kell, hogy legyen.

A régi mondás szerint az Európai Unió adminisztrációja akkora, mint Karlsruhe városáé, ez aztán dagadozott jócskán, hogy mára behálózza az egész kontinenst, különösebb hatékonyság nélkül. Ez azonban a kisebb probléma.

Az ideoló­giai kérdés az, meddig kell még egymáshoz préselni a nemzeteket abban a hitben, hogy egy napon ez az áldott föld, amely annyi nép hazája és annyi vért látott egy sokszínű, jellegét veszített, történelem és jövőkép nélküli massza otthonává alakul? Az EU elvetette a sulykot, mert nem fogalmazott meg egyértelmű célt. Lebon­totta a határokat, de a határok ma is léteznek, azokat óhatatlanul visszaépítik az emberek baj idején. Most pedig baj van.

A megoldást pedig nem az EU nyújtja, hanem a nemzeti kormányok, ám itt is tisztelet a kivételnek. Ennyire weimarizálódó Európát rég lehetett látni, ahol a kormányok az országok legalább felében csak azért nem buknak meg, mert annyira nehéz volt összetákolni egy kártyavár szilárdságú koalíciót, hogy túl nagy kárt okozna az összeomlás.

A sok hiperdemokratikus, fékekkel kelő és ellensúlyokkal fekvő, tökéletesen kormányozhatatlan állam Magyarországot támadja, ahol éppenséggel stabilitás és fejlődés tapasztalható, éppen azért, mert nálunk az értékeket nem írta felül a tétova jogászkodás, és a kormány hajlandó volt dönteni, ha arra szükség volt.

A szinte teljesen súlytalan kormánnyal bíró országok egyike éppen Nagy-Britannia, ahol kisebbségi kabinet próbálja végigtárgyalni a kilépés fájdalmas aktusát, láthatóan tanácstalanul. Nincsenek konkrét tervek, amelyek néhány napnál tovább kibírnák a társadalom, a sajtó és a politika nyomását, se komolyan vehető vezetők, akik a csatorna túlpartjáról érkezett hivatalnokokkal el tudnák intézni a szükséges papírmunkát.

Európa nyugati felében – beleértve a szigeteket is – a lakosság többsége elutasítja a saját politikai elitjét, kormányostul-ellenzékestül, és fogalma sincs, mit hoz számára a holnap. Valaha tömegével mentek Angliába a fiatal és ambiciózus közép-euró­paiak, főként lengyelek, de magyarok is. Ma se ők nem tudják, március 29-e után miként változik az életük, se munkaadóik, se munkatársaik, se a kormány, se az Európai Unió. Mindezért pedig senki sem hibás, ez egyszerűen csak így alakult.

Pedig nem kellett volna így történnie. Az EU-nak olyan alternatívát kellett volna nyújtania a briteknek, hogy fel se merüljön a brexit. Mert az egyesült Európa ma is egy kísérlet, amely senkinek sem a hazája. A nagy kísérlet első embere pedig még arra is képtelen, hogy ugyanolyan színű cipőt vegyen fel.

Weimar, Európa