Kinek a bűne a vereség?

Most minden nap újabb anyagot fog szolgáltatni e kérdés tisztázására. És minden nap bizonyítani fogja, hogy milyen gáládul, milyen aljasan jártak el azok, akik a júliusi vereségért a bolsevikokra igyekeztek hárítani a felelősséget.

A Szovjetek hivatalos lapjában — az „Izvésztyija” 147. számában — megjelent egy cikk: ,,Mi az igazság a Mlünovszkij ezredről?” Ez a cikk elsőrendű fontosságú politikai okirat.

Július 7-én, a petrográdi események forgatagában, a sajtóban váratlanul megjelenik a főhadiszállás távirata, amely bejelenti, hogy a 607-es Mlünovszkij ezred „önkényesen elhagyta a lövészárkokat”, hogy ez lehetővé tette a németek betörését területünkre, és hogy ez a szerencsétlenség „nagymértékben a bolsevikok agitációjának hatásával magyarázható . . .” Vádak özöne zúdult a bolsevikokra, akiket amúgy is eléggé rágalmaztak. A bolsevikok iránti gyűlölet nem ismer határt. A „hazafias” sajtó minden nap újabb olajat önt a tűzre. A rágalmakat egyre fantasztikusabban kiszínezik.

Még nem is olyan régen ez volt a helyzet.

És mit látunk most?

Kiderül, hogy a főhadiszállásnak már az első jelentése is, az egész rágalomhadjárat kiindulópontja, az első szótól az utolsóig hazug volt. A 607-es Mlünovszkij ezred ezredbizottsága most a következő nyilatkozattal fordul a rágalmazókhoz:

— „Ott voltak-e önök a július 6-i ütközetben?

Van-e tudomásuk arról, hogy a 798 katonából és 54 tisztből álló ezred két és fél versztes vonalat védett? Van-e tudomásuk arról, hogy az ütközetből 12 tiszt és 114 katona került ki élve, a többi pedig hősi halált halt a hazáért (75%-os veszteség)?

Van-e tudomásuk arról, hogy a 607-es ezred hét óra hosszat állta a pokoli pergőtüzet és noha olyan parancsot kapott, hogy félkilenckor vonuljon vissza támaszpontjaira, tartani tudta magát délelőtt 11 óráig (hajnali fél négytől)?

Vajon tudják-e önök, hogy milyen lövészárkokban ültünk, s milyen technikai védőeszközeink voltak?.. ”

De ez még nem minden. Az „Izvésztyija” közlia hivatalos vizsgálat iratait, amelyeket Gostoft és Gavrilov vezérőrnagyok, Kolésznyikov, az ideiglenes vezérkari főnök és mások írtak alá, s ezekben az iratokban ezt olvassuk:

„A vizsgálat eredménye szerint… a 607-es Mlünovszkij ezredet és az egész 6-os gránátos hadosztályt nem lehet hűtlenséggel, árulással és az állások önkényes elhagyásával vádolni. Július 6-án a hadosztály harcolt és meghalt… A hadosztályt, amelynek csak 16 lövege volt, elsöpörte az ellenség több mint 200 lövegének tüze”.

Itt egy árva szó sincs a kártékony bolsevik agitációról.

Ezek a tények.

Még az „Izvésztyija” is, amely pedig egy kanál vízben megfojtaná a bolsevikokat, azt írja ezzel kapcsolatban:

„Természetesen a vereség oka nem a hadsereg forradalmi rendje. De e rend megrágalmazása lehetővé tette, hogy a bolsevik propagandára és az azt megtűrő bizottságokra hárítsák az egész felelősséget a vereségért.”

Ejnye, ejnye, szerkesztő urak! És önök, ha szabad érdeklődnöm, vajon nem ugyanazt tették-e? És a feketeszázas csőcseléket követve, nem írtak-e önök is gálád rágalmakat és nem koholtak-e önök is aljas vádakat a bolsevikok ellen? És nem kiabáltak-e önök is: feszítsd meg, feszítsd meg a bolsevikot, ő a hibás mindenben? ..

De halljuk csak tovább:

— „És ez a rágalom (amelyet a főhadiszálláson fabrikáltak) nem véletlen, hanem rendszer! — folytatja a hivatalos «Izvésztyija». — Ugyancsak a főhadiszállás hivatalos jelentései számoltak be a gárdahadtest árulásáról… Mi viszont tanúi voltunk annak, hogy a tehetségtelen ellenforradalmár tábornokok a katonai szervezetekre próbálták hárítani a felelősséget saját tehetségtelenségükért, mely ezrek életébe került… Így történt kis mértékben Sztohod alatt, most pedig ugyanez ismétlődik óriási méretekben … Hiszen az ellenforradalmi vezérkarok azért küldték rágalmazó jelentéseiket, hogy az ezredek feloszlatását és a bizottságok megszüntetését követelhessék. A rágalmak alapján százakat lövethettek agyon és újból megtölthették a kiürült börtönöket. A hadsereg forradalmi szervezeteinek szétzúzása után, ismét engedelmes eszközükké tehették volna a hadsereget, melyet a forradalom ellen küldhették volna.”

Hát ezt is megértük! Még legádázabb ellenségeink, az „Izvésztyija” szerkesztői is, kénytelenek beismerni, hogy az ellenforradalmi tábornokok rágalmak segítségével újból megtöltötték a kiürült börtönöket. De kikkel töltötték meg, uraim? Bolsevikokkal, internacionalistákkal! És önök, szerkesztő urak, mit csináltak önök azalatt, amíg elvtársainkkal megtöltötték a börtönöket? Az ellenforradalmi tábornokokkal kórusban kiáltották utánuk: fogd meg, fogd meg őket! A forradalom leggonoszabb ellenségeivel együtt keresztre feszítették a régi forradalmárokat, akik több évtizedes önfeláldozó harccal tettek tanúbizonyságot a forradalom iránti hűségükről. Kalégyinnel, Alexinszkijjel, Karinszkijjel, Pereverzevvel, Miljukovval és Burcevvel együtt börtönbe vetették a bolsevikokat és tűrték annak a rágalomnak a terjesztését, hogy a „bolsevikok német pénzt kaptak”! . .

Az „Izvésztyija” őszinteségi rohamában folytatja:— „Persze ők (azaz az ellenforradalmi tábornokok) tudták, hogy azok a hazug jelentések, melyek olyan híreket terjesztettek, hogy az ezredek egymásután hagyják el állásaikat, minden katonai egységben bizonytalanságot keltettek afelől, számíthatnak-e a szomszéd csapatok és a hátország támogatására, nem vonultak-e már vissza a szomszédos csapatok, nem kerülnek-e egyszerűen az ellenség kezébe, ha helyükön maradnak?

Ők mindezt tudták — de a forradalom iránti gyűlöletük elhomályosította látásukat.

És akkor érthető, hogy az ezredek elhagyták állásaikat, hogy az ezredek azokra hallgattak, akik azt tanácsolták nekik, hogy gyűléseken vitassák meg: kell-e-teljesíteni a parancsot vagy sem. A pánik terjedt. A hadsereg fejvesztett csordává vált.. . Azután következett a megtorlás. A katonák tudták, hogy mi volt az ő bűnük – és mi a parancsnokságé. Naponta száz és száz levélben tiltakoznak: eladtak minket a cár alatt, eladlak minket most is és mégis bennünket büntetnek meg ezért!” („Izvésztyija” 147. sz.).

Tudja-e az „Izvésztyija”, hogy mit mondott ezekkel a szavakkal? Tudja-e, hogy ezek a szavak teljesen igazolják a bolsevikok taktikáját és teljesen elítélik az eszerek és a mensevikek álláspontját?

Hogyan! Önök maguk ismerik be, hogy a katonákat eladják, úgy mint a cár alatt, önök maguk ismerik be, hogy a katonákkal aljas módon kegyetlenkednek — és ugyancsak önök helyeslik a kegyetlenkedést (a halálbüntetésre szavaznak), áldásukat adják rá és elősegítik azt? Milyen névvel kell megbélyegezni az ilyen embereket?!

Hogyan!? Önök beismerik, hogy a tábornokokat, akiktől katonáink százezreinek élete függ, cselekedeteikben a forradalom iránti gyűlölet vezérli. És ugyancsak önök adják a katonák millióit ezeknek a tábornokoknak kezébe, önök adják áldásukat a támadásra, és önök nyújtanak testvéri kezet a tábornokoknak a Moszkvai Tanácskozáson?

De ezzel a saját ítéletüket írják alá az urak! Hát lehet-e még mélyebbre süllyedni?

Olvastuk az „Izvésztyija” urainak tanúvallomásait. És kérdezzük: ha a főhadiszállás, az „Izvésztyija” szavai szerint, megrágalmazta a Mlünovszkij ezredet, ha Sztohoddal becstelen játékot űzött, ha tevékenységében nem a haza védelmének szempontjai, hanem a forradalom elleni harc szempontjai vezérlik — ha mindez így van, akkor hol a biztosíték arra, hogy a román fronton történtekről kiadott mostani hírek nem hamisak? Milyen biztosítékunk van arra, hogy a reakció nem szándékosan és nem tudatosan rendezi, hogy a fronton egymást érik a vereségek?

„Kinek a bűne a vereség?” c. brosúra.
„Priboj” kiadása.
Pétervár 1917.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)