Az első világháború előtt komoly könyvek jelentek meg, amelyek arról szóltak, hogy kizárható egy nagy világégés, mert az olyan kárt okozna a gazdag országoknak, hogy csak veszítenének rajta. Ma is ugyanezt gondolja sok szakértő, ami rossz előjel.

A Nobel-díjas Norman Angell brit politikatudós, író-újságíró, munkáspárti képviselő 1909-ben megjelent Great Illusion című könyvében teljes meggyőződéssel zárta ki annak lehetőségét, hogy a világ nagyhatalmai között átfogó háború robbanjon ki — kezdielemzését Fred Kempe, az Atlantic Council, az USA egyik legbefolyásosabb kutatóintézetének vezérigazgatója a CNBC-n megjelent cikkében. Szerinte megdöbbentő, hogy egy alaposan felkészült, tehetséges ember ekkorát tévedett öt évvel az első világháború kirobbanása előtt.

A kutatót ugyanakkor nem is ez döbbentette meg a leginkább, hanem az, milyen ijesztő párhuzam húzható az akkori illúzió és a szakértő közvélemény mai meggyőzése között. Senki sem gondolja ma azt, hogy kirobbanhat egy nagy háború a világ legerősebb hatalmai között. A globalizáció, a gazdasági integráció és a technológiai fejlődés olyan szorosan összefonta őket, hogy túl sokat veszítenének egy világégéssel — mondják. A riasztó az, hogy Angell 110 évvel ezelőtt éppen ezeket az érveket hozta fel arra, miért nem fog kitörni világháború.

Hogyan kerüljük el?

Kempe vészesnek tartja, hogy a 100 évvel ezelőtti helyzethez hasonlóan a világ legnagyobb országai ma sem hoznak olyan intézkedéseket, amelyek célja a III. világháború elkerülése lenne. Négy illúziót táplálnak a szakértők. Az első, hogy az USA és Kína között nem robbanhat ki katonai konfliktus. A második, hogy Európa erős, ezért nem vészes, hogy gyengül az USA elkötelezettsége az öreg kontinens iránt. A harmadik, hogy a közel-keleti konfliktusokat ellenőrzés alatt lehet tartani. A negyedik, hogy az USA vezető szerepe a világon szilárd.

Az elsővel kapcsolatban a CNBC cikkírója idézi Graham Allison politikai stratégiát, aki szerint a Kína és az USA közötti egyre erősebb rivalizálás a megfelelő konfliktuskezelő intézmények hiánya miatt úgy vezethet el egy — az I. világháborúnál is rombolóbb — katonai összecsapáshoz, hogy egyikük sem akarja.

E helyzetet rontja, hogy Hszi Csin-ping kínai államfő próbálgatja országa gazdasági és katonai erőjét, miközben amerikai kollégája, Donald Trump az ázsiai óriással kapcsolatban sérelmi politikát folytat Kínával szemben ahelyett, hogy a történelmi tapasztalatokra gondolna. A feleknek stratégiai párbeszédet kellene folytatniuk, mégpedig intézményes keretek között, hogy elkerüljék egymás szándékainak félreértését és javítsák nyitottságukat a másik fél érdekeinek megértésével kapcsolatban.

Káros stratégiai autonómia

Európa nincs jó állapotban és az USA jelenléte a kontinensen fontosabb, mint valaha. Washington ugyan az újra feltámadt orosz fenyegetésre reagálva megerősítette elkötelezettségét a NATO iránt, ám ha máshol nem az I. világháborús párizsi megemlékezésen is jól látszott az európai vezetők és az amerikai elnök közötti távolság. Elég arra utalni, hogy Emmanuel Macron francia államfő a nacionalizmust okolta a 100 évvel ezelőtti világégésért néhány nappal azt követően, hogy Trump büszkén nacionalistának nevezte magát.

Ahogy az USA befolyása gyengül Európában úgy erősödik Franciaország és Németország «stratégiai autonómiája», ami tovább növelheti az európai államok közti ellentéteket. Az Észak- és a Kelet-Közép-Európai országok nagyon rossz szemmel nézik ezt a folyamatot, legnagyobb aggodalmuk, hogy ha Oroszország tesztelné ellenálló-képességüket, akkor nincs más ország a világon az USA-n kívül, amelyre támaszkodhatnának ezzel a nyomással szemben.

Átlép a régiós határokon

A világ országit fenyegető terrorizmus és az Európa stabilitását megrengető bevándorlási válság világosan mutatja, hogy a Közel-Kelet bajai hogyan hatnak már régiókban is. A makacs iráni, jemeni, szíriai és líbiai feszültség jelentősen növeli ezt a kockázatot. Kempe szerint itt az ideje, hogy a világ stratégiai választ keressen a Közel-Kelet stabilitásának megteremtésére, nagyjából a II. világháború után létrejött európai intézményrendszer, integráció mintájára.

Végül a negyedik illúzióval, az USA bebetonozott vezető szerepével is le kell számolni! Az Egyesült Államoknak megvannak a tárgyi és emberi erőforrásai is ahhoz, hogy fenntartsa az egyenlő nemzetek közt az első pozícióját, de mivel Kína át fogja venni tőle a világ legnagyobb gazdaságának státusát, nem lesz olyan fölényben másokkal szemben, amilyenbe 1945 után került.

Ezért dolgoznia kellene egy a világ országai, ezen belül szövetségesei erősebb együttműködésén alapuló világrend kialakításán. Ehhez támaszkodhatnak a meglévő nemzetközi intézményrendszerre, erősítenie kellene az ehhez tartozó szervezetek szerepét a világ nemzetei közti konfliktusok kezelésében.