Egy francia újságíró, akit a kivégzőosztag elé állítottak a Donbasszban. És aki otthagyta az újságírást. Cikke azóta sem jelent meg.

 

A Boulevard Saint-Germain és a Saint-Benois utca sarkán áll a nevezetes Café de Flore. Törzsvendégei között volt Pablo Picasso, Guilleaume Apollinaire, Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir.

Samuel Kron francia újságíró e kávéház teraszán beszélt meg találkozót a „Polityika Szegodnya” tájékoztató ügynökség tudósítójával, hogy elmondja annak, a Donbasszról szóló cikknek a történetét, amely azóta sem jelent meg. Még négy év után sem.

Ukrajnai kiküldetésére Kron nem szívesen emlékszik vissza: csaknem az életébe került. Akkor 25 éves volt.

„Pedig nagyon vártam ezt a kiküldetést. Mint minden fiatal ember, ki akartam próbálni magamat, az állóképességemet. Ezért is kértem a főnökséget, hogy küldjenek ki valami „forró pontra”. Így voltunk mi azzal, ami ebben az országban történik” – magyarázta.

2014 nyara volt. Francois Hollande francia elnök már megtámogatta a szankciókat. Mindenki elhitte, hogy Oroszország az az agresszor, aki kiprovokálta az ukrajnai válságot. Hitte ezt beszélgetőpartnerünk is.

„Mindenütt ezt harsogta a sajtó. Az egész világ Oroszország ellen volt, és mi nem tudtuk ezt nem elhinni.”

Kront és kollégáját a Donbasszban, a front ukrán oldalán szállásolták el. Hazájában azt várták az újságírótól, hogy Oroszországgal kapcsolatban első kézből tudósítson az igazságról. Oroszországról, „a támadóról”. Ám amikor az utcán az emberekre erről egyenesen rákérdezett, azok erre csaknem ököllel mentek neki az újságírónak és kollégájának. Oroszországra nem volt egy rossz szavuk. Panaszkodni az ukrán katonákra panaszkodtak, akiket csak „terroristáknak”neveztek. Beszéltek a kínzásokról, amelyek azoknak jutnak ki, akik jóindulattal vannak Oroszország iránt, vagy csak egyszerűen veszik a bátorságot maguknak, hogy oroszul beszéljenek.

„Nem voltunk erre felkészülve. A francia sajtóban ennek pont az ellenkezőjét írták. Olyan volt ez, mintha időutazáson vettünk volna részt. Mintha egy másik évszázadba csöppentünk volna bele, ahol azé a szó, akinek a kezében a fegyver van. És az az egyetlen törvény. De itt nem az időutazásról volt szó. Minden egyszerűbb – mi egy háborúba csöppentünk bele. Amiben igazi, hús-vér emberek halnak meg” – emlékezik vissza, szomorúsággal a hangjában.

Tájékoztató ügynökségünk beszélgetőpartnere itt elhallgatott, és leveregette a hamut a cigarettájáról. Nehezen állította össze riportanyagát. Ám a legnagyobb csapás akkor érte, amikor írását letiltották.

„Azt válaszolták: nem felel meg a szerkesztőség politikájának. És akkor csalódtam én a francia sajtóban. És elhatároztam: amint hazaérek – felmondok”.

Ám nem tudott a megadott időre visszaérni Párizsba. Másnap reggel civil ruhás emberek keresték föl a lakásán. Megparancsolták, hogy szedelőzködjön. Semmit sem mondtak, igazolványaikat sem mutatták meg. Mint utóbb kiderült, a hívatlan vendégek az ukrán rendvédelmi szervektől jöttek.

„A helybéliek közül megtudták valakitől, hogy mi miről beszélgetünk az emberekkel – és megijedtek, hogy az anyag a nyilvánosság elé kerül” – mosolyodik el Kron.

Elfogóik fegyverrel fenyegetőztek. Az újságírókat beültették egy autóba, és bekötötték a szemüket.

„Amikor újra láttunk, egy zárkában találtuk magunkat” – sóhajt.

A riporterek a személyzet egyenruhájáról jöttek rá, hogy egy ukrán börtönbe kerültek. Ez az egyenruha olyan, mint az amerikai, csak a karpaszományukon volt cirill betűs írás. Az újságírókat mintegy két hétig tartották elzárva. Különböző cellákban. Egész idő alatt vallatták őket. Azzal gyanúsították őket, hogy a Kremlnek dolgoznak. Az újságíróknak nem tették lehetővé, hogy kapcsolatba lépjenek a konzulátussal, vagy telefonáljanak a szerkesztőségnek.

„Az sem zavarta az ukránokat, hogy francia állampolgárok vagyunk. És hogy újságíró igazolványunk van. Vallomást akartak belőlünk kicsikarni” – mondja Kron.

A „vallomást” ökölcsapásokkal próbálták kiverni belőlük. Ám rájöttek, hogy ennek semmi teteje. És akkor a riportereket kivitték az udvarra.

„Naivan azt hittük, hogy sétára visznek minket. A vallatások során a tolmács nem volt velünk” – magyarázza beszélgetőpartnerünk.

Kint az udvaron a fogdmegek nemzetközi érintkezési nyelvekre – az angolra, illetve az ütlegekre – tértek rá. Ha a riporterek anyanyelvükön próbáltak válaszolni, ütötték őket. A franciák így tolmácsolás nélkül is megértették, hogy mi vár rájuk.

„Teljesen izoláltak minket. Minthogy semmilyen információt sem tudtak kiszedni belőlünk, elhatározták, hogy egyszerűen eltesznek minket láb alól. Foglyaikról nem szóltak senkinek. Az udvaron a fogdmegek mind álarcban voltak. Felállítottak minket, egymás mellé. És fegyverek szegeződtek ránk. Csak homályosan emlékszem minderre” – ismerte be, szemlesütve.

Egy telefonhívás mentette meg őket. Az utolsó pillanatban az egyik hóhérnál megcsörrent a telefon, és az válaszolgatni kezdett valamit.

„A beszélgetés közben mindvégig ránk tartották a fegyvereket. Csak aztán engedték le. Ezt követően szó nélkül beültettek minket egy autóba és hazaküldtek.”

Az átélt stressz nyoma örökre megmarad. Kron minden nap látja azt a tükörben. „Csak Párizsba visszatérve vettem észre, hogy megőszültem. A hajam mostantól emlékeztetni fog arra a szörnyűségre, amibe Ukrajnában belekerültem.

Az életmentő hívás kezdeményezője – mint azt az újságíró később megtudta – a konzulátusról volt: „Diplomaták mentettek meg minket. Amikor megszűnt velünk a kapcsolat, a szerkesztőség riadót fújt és telefonáltak erről a külügyminisztériumba. Az ukránok arra voltak kénytelenek elengedni minket, hogy a szerkesztőség megfenyegette őket: halálunk esetén közzéteszik az írásomat.”

Az újságíróknak így meghagyták az életüket. Csak a riportanyag veszett oda: végül is nem közölték le azt. Kron viszont megtartotta a szavát, és otthagyta az újságírást.

„Az az álláspont, amit, kimondatlanul, a sajtó nagy része képvisel, ellentétes az én meggyőződésemmel. Most egy kiadóvállalatnál dolgozom, irodalommal foglalkozom. És nem olvasom többé a sajtót” – fejtette ki.

Befejezésül hozzátette: ismeri az igazságot, és így nem hajlandó részt venni a hazugságban.

„Mindent a saját szemeimmel láttam. És nem felejtem, hogy vélekedtek az emberek az Ukrajnában végbement államcsínyről. Számomra továbbra is rejtély: hogy jön ide Oroszország. Mint ahogy az is, hogy az egész világ hogy képes támogatni ezt a globális átverést”.