Aki nem érti, miért egyeztek ki a szakszervezetek egyenként a kormánnyal – a korábbi követelés, a kétszámjegyű minimálbér- és bérminimum-emelés helyett elfogadva a mindössze 8 százalékos ajánlatot –, lapozzon vissza az időben 2011-ig, amikor a kétharmados kormánytöbbség módosította a sztrájktörvényt. Azóta ugyanis a közszolgáltatásokban dolgozóknak, vagyis azoknak, akik a rendszerváltás óta az összes jelentős sztrájkot szervezték, nincs valódi kényszerítő eszköz a kezükben.

Azzal, hogy a törvény az ún. elégséges szolgáltatás biztosításáról szóló megállapodáshoz kötötte a sztrájk lehetőségét, valójában a falhoz állította a legnagyobb alkuerejű szakszervezeteket. Az „elégséges szolgáltatás” olyan gumiparagrafus, amelynek nincs valódi tartalma – arról az elmúlt nyolc évben ésszerű időn belül, bíróság bevonása nélkül gyakorlatilag senkinek sem sikerült megállapodást kötnie.

A törvény azt írja: „Annál a munkáltatónál, amely a lakosságot alapvetően érintő tevékenységet végez (…), csak úgy gyakorolható a sztrájk, hogy az a még elégséges szolgáltatás teljesítését ne gátolja”. Vagyis az a sztrájk felel meg a törvénynek, amely nem okoz érezhető kényelmetlenséget (t. i. nem fáj senkinek, pláne nem a kormánynak). Minderről ráadásul a munkabeszüntetésben ab ovo ellenérdekelt munkáltatóval kellene megállapodni. Mondjuk a MÁV-val, amelynek elnöke a közlekedéspolitikai államtitkár – vagyis praktikusan magával a kormánnyal.

Emiatt történhetett, hogy bár a Fidesz az elmúlt ciklusokban szakmák sokasága alól húzta ki a szőnyeget a munkafeltételek vagy a nyugdíjszabályok drasztikus átalakításával (tűzoltók, kéményseprők, vízügyesek, mentősök, rendvédelmiek, bányászok stb.), közben egyetlen sikeres ágazati sztrájk sem volt az országban.

A szakszervezetek és a munkavállalók valós érdekérvényesítési potenciáljáról mégsem azért érdemes most megemlékezni, hogy ne értékeljük túl a jelen sztrájkfenyegetés hatékonyságát. Hanem inkább azért, hogy ne értékeljük alul: van olyan eleme a mai helyzetnek, ami miatt a kormány jobban teszi, ha tart az érdekképviseletektől. Egy-egy szakmacsoporttal az Orbán-kabinet – mint láttuk – könnyedén elbánik, egy sok-sok szakmán és szakszervezeti konföderáción átívelő ellenállással azonban még nem volt dolga. A vasutasok most nem (vagy nem könnyen) tudják leállítani a vasutat, de tudják például fékezni: ha az összes belső szabályt rigorózusan betartanák, az keményebb lenne, mint bármelyik gördülősztrájk a 2000-es években. És bőven vannak az elégedetlenek között olyan foglalkozások képviselői is, amelyeket nem érint az elégséges szolgáltatás kötelezettsége.

A kormány értelemszerűen a megosztásra, az egyes ágazatok és konföderációk elszigetelésére játszik, mivel az olyan helyzetek ellen még ez a különösen körültekintő sztrájktörvény sem véd, amikor mindenki egyszerre akar sztrájkolni (ezt jelentené az országos sztrájk). Amiből az is következik, hogy amíg a szakszervezetek egységesek, sokkal több van a kezükben, mint azt akár ők maguk gondolnák.

Hargitai Miklós