Bolíviában őrizetbe vették Cesare Battistit, a majdnem négy évtizede emigrációban élő szélsőbaloldali fegyveres aktivistát, aki a vádak szerint részt vett a hetvenes évek legvégén politikai indíttatású gyilkosságokban. Az Interpol keretei között lezaljó kiadatást Brazília kezdeményezte, ahol Battisti élt 2004 után egészen Bolsonaro megválasztásig, de Battisti útja Bolíviából közvetlenül Olaszországba vezetett. Életfogytiglani börtönbüntetés vár rá.

Cesare Battisti Dél-Amerika előtt, 1990 és 2004 között Franciaországban élt, így Párizs is erősen érintett az ügyben. 2004-ben, amikor Jacques Chirac elnöksége alatt Franciaország végül elhatározta a kiadását Olaszországnak, szenvedélyes vita bontakozott ki az ügyről. A magyar sajtóban szórványosan olvasható információkkal szemben Battisti nem az úgynevezett Mitterrand-doktrína segítségével telepedett le Franciaországban. Francois Mitterrand, a korabeli szocialista elnök 1985-ben hirdette meg híres alapelvét, amely szerint a francia földön tartózkodó, Olaszországban politikai okokból elítélteket nem adják ki az olasz hatóságoknak, feltéve, hogy nem követtek el „véres cselekményeket”, és Franciaországban lemondanak politikai aktivitásukról.

A dokrínát a baloldali elnöknek az olasz kommunista mozgalmárok iránt érzett igen mérsékelt politikai szimpátiáján túl jogi érvek motiválták. A francia államnak finoman szólva is kételyei voltak az olaszországi „ólomévek” igazságszolgáltatásának pártatlansága, de akár csak a legalapvetőbb jogállami normák betartása iránt is. Ezek nem voltak éppen megalapozatlanok, hiszen a hetvenes években sorozatban hozták Itáliában a „különleges törvényeket”, amelyek erősen megkérdőjelezték ezen eljárások tisztaságát.

A franciák másik problémája morális jellegű volt. Valahogy úgy lehetne ezt megfogalmazni, ha Charles de Gaulle híres mondatát idézzük, amelyet az algériai háború ellen tiltakozó értelmiségiekről mondott: Voltaire-t nem lehet bebörtönözni. Vagyis a politikai aktivistákat nem lehet amiatt hosszú évekre börtönbe vetni, amit írtak vagy mondtak. Márpedig Olaszországban éppen ez történt akkoriban. Az akkori hírhedt megfogalmazás szerint „ki kell üríteni az akváriumot, hogy megfogjuk a halakat”, s ez azt jelentette, hogy a korbeli kommunista mozgalmat úgy kell értékelni, mint a Vörös Brigádok „politikai szárnyát”, a mozgalom értelmiségieit pedig úgy, mint a Brigate Rosse „teoretikusait”.

Ezen az alapon mindenki terroristának számított, aki bármilyen formában is ellenállt vagy részt vett a mozgalomban. Így került Franciaországba például Antonio Negri, korunk talán legismertebb marxista filozófusa, aki éveket ült 1981 és 1984 között olasz börtönökben mint a „terroristamozgalmak teoretikusa”. Végül a választásokon parlamenti mandátumhoz jutott. „Egyetlen bűnözőcsoportnak voltam tagja éltemben, az olasz parlamentnek” – mondta később, keserűen tréfálkozva. A képviselői immunitás révén aztán kijutott a börtönből, majd Franciaországba menekült. Negrinek egyetlen bűne volt, az írásai. Később még hat évet töltött börtönben 1997 és 2003 között. Ez volt az ára annak, hogy legálisan hazatérhessen Itáliába. A franciák viszont akkoriban nehezen tudták lenyelni, hogy valakit csupán a gondolataiért börtönbe zárjanak.

S itt jön a képbe Battisti, akire Mitterrand jogi megfontolásai eleve nem vonatkozhattak, hiszen őt emberölésben való részvételért ítélték el. A 2004-es vita is az említett két szálon futott. Battisti védelmezői megkérdőjelezték az olasz igazságszolgáltatás elfogulatlanságát és az ellene felhozott bizonyítékokat, amelyek túlnyomó részben azoknak a „bűnbánóknak” a vallomásain alapultak, akik elfogásuk után együttműködtek a rendőrséggel, és amelyek a lehető legkevésbé tűntek megbízhatóknak. Másrészről kétségtelenül politikai rokonszenv is övezte a baloldal részéről Battistit. Ügyét támogatta Párizs korabeli polgármestere, Bertrand Delanoë, de meglátogatta a börtönben, ahová a valószínű kiadatása előtt került, Francois Hollande, a Szocalista Párt akkori főtitkára, a későbbi államfő is. Végül a jobboldali kormány a kiadatás mellett döntött, de időközben Battistinek sikerült elhagynia az országot, és Brazíliába menekült.

„Ciao Battisti, a baloldal most sírhat” – írta Twitter-üzenetében Jair Bolsonaro brazíliai elnök fia, Eduardo, aki maga is parlamenti képviselő. Igen rosszul ismerheti a mai baloldalt ezek szerint. Az olasz hivatalos baloldal inkább ünnepli Battisti börtönbe küldését, a francia leginkább hallgat, szemben a 2004-es szenvedélyes vitákkal. Egyedül az EP-képviselő, a híres José Bové és néhány antiglobalizációs szervezet vezetője írt levelet Evo Morales bolíviai elnöknek, magyarázatot követelve a kiadatásra. Az erősen baloldaliként elkönyvelt elnök részéről valóban meglepő volt ez a döntés. A szakértők egyrészt az Európai Unió nyomásáról beszélnek, másrészt Bolívia „a forradalmi elkötelezettségnél magasabb rendű stratégiai érdekeiről”. Kevésbé finoman szólva a dél-amerikai kontinensen igencsak egyedül maradt Bolívia, ha nem számítjuk már a szinte élőhalott Venezuelát, és nem kíván ujjat húzni a térség nagyhatalmával, a Bolsonaro alatt feltételezhetően igen agresszívvé váló Brazíliával. Mindenesetre Morales pártja ifjúsági szervezetének vezetője így fogalmazott: „Ez olyan, mintha elfogtuk volna Che Guevarát, és kiadtuk volna a jobboldalnak.” Ez nyilvánvalóan túlzás, legalábbis Battisti személyes jelentőségét illetően, de jól mutatja a baloldal radikálisabb részének mélységes csalódását és keserűségét.

Az európai balodal inkább hallgat. A legnagyobb napilapok leginkább csak a tények közlésére szorítkoztak. Még a Libération is, amelynek pedig eredendően komoly köze van az újbaloldalhoz, hiszen a lapot a hetvenes években maoisták alapították, nem kíván olyan apróságról vitába bonyolódni, mint a korabeli szélsőbaloldali fegyveres erőszak kérdése.

A kevésbé hivatalos baloldalt a hányinger kerülgeti a mai szélsőjobboldal triumfálását látván. „Brazília nem lesz többé a marginálisok tanyája, ahol a banditák politikai foglyoknak álcázhatják magukat” – írta Bolsonaro fia. Számukra, most túl Battisti személyes esetén, amelyről talán sohasem fogjuk megtudni a teljes igazságot, a hetvenes évek szélsőbaloldali fegyveres aktivistái nem banditák vagy köztörvényes bűnözők. Inkább arról beszélnek, hogy Olaszország sohasem lesz „normális ország”, ha nem gondolja végig, mi történt Itáliában a hetvenes években. Ha belegondolunk, az olasz demokrácia azóta van válságban. Giulio Andreotti, Bettino Craxi, Silvio Berlusconi, Matteo Salvini fémjelezte az utolsó évtizedeket, és az értelmiségi baloldal szerint azért ennél mindenképpen többet érdemelne ez az ország. Ennek pedig – szól az érvelés – aligha az a legjobb módja, hogy köztörvényes bűncselekményeknek, banditizmusnak kezelünk olyan tetteket, amelyeknek a korban politikai jelentésük és indíttatásuk volt. Akkoriban Itáliában alacsony intenzitású polgárháború zajlott, amelyben aligha voltak csak ártatlanok és csak bűnösök. Maga az állam és annak legfőbb képviselői is nyakig belekeveredtek olyan merényletekbe, amelyekben többtucatnyi ember halt meg. / Balázs Gábor

(Forrás: 168 óra)