A napokban múlt negyven éve, hogy Iránban győzedelmeskedett a forradalom, amely máig ható következményeivel felforgatta a Közel-Keletet. De vajon miért a térség egyik legstabilabb rendszerében zajlott le ez a fordulat? A visszaemlékezésekből kitűnik, hogy ebből vastagon kivette a részét az Egyesült Államok és több más vezető nyugati hatalom is.

Khomeini ajatollah, aki tíz napja tért haza Iránba franciaországi száműzetéséből, 1979. február 11-én kijelenthette, hogy az országban minden hatalom az iszlám forradalom kezében van. Kevesebb, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy Reza Pahlavi perzsa sah távozása után a forradalom győzedelmeskedjen. Ki hitte volna akkor, hogy ilyen körülmények között és ilyen gyorsan összeomlik a sah rendszere, véget vetve a perzsa királyságnak? Az iszlám erők váltak a hatalom kizárólagos képviselőjévé, pedig még az utcai tüntetések szakaszában is csupán az egyik lehetőségként számoltak velük.

A lelkes irániak tömegei 1979 márciusának végén népszavazáson mondták ki azt, hogy hazájuk ezentúl Iszlám Köztársaság. Létrejött a modern világ első teokráciája, amelyben az iszlám papság szempontjai a meghatározók, és előnyt élveznek a politikával szemben. Ám ehhez kellettek azok a nagyhatalmak is, amelyek kényelmesen nézték a mollahok hatalomra kerülését, mert abban bíztak, hogy ők majd feltartóztatják a térségben a kommunista előretörést. Tévedtek azok, akik ilyen rövid távra terveztek, ugyanis a felálló iráni iszlamista rendszer negyven év óta tüske az Egyesült Államok talpában.

De miként élte meg a sah ezt az árulást? – erről szól Amír Aszlán Afsárnak, a perzsa uralkodó protokollfőnökének korábban megjelent visszaemlékezés-kötete. A diplomata igen közel állt Reza Pahlavihoz, aki még száműzetésébe is magával vitte őt. A sah Egyiptomba január közepén úgy érkezett meg, hogy majd tárgyal a nemzetközi élet meghatározó vezetőivel, tisztázzák a felmerülő problémákat, aztán visszatér Teheránba. Ám szembesülnie kellett azzal, hogy senki sem akarja fogadni, még beszélni sem hajlandók arról, hogy hatalmát majd visszaállítják Iránban. Az amerikai nagykövet röviden közölte vele, hogy jelenleg nem aktuális az amerikai látogatása, maradjon csak Asszuánban, és élvezze Anvar Szadat egyiptomi elnök vendégszeretetét.

A számtalan elutasítást követően egyszer csak Pahlavi „megvilágosult”: „Tudja, mikor írtam alá a kivégzési parancsomat? – tette fel a kérdést a protokollfőnökének. – Amikor egy nagy olasz olajkitermelő cégnek kikötöttem, hogy a felhozott kőolajból Irán 75 százalékkal részesedik. Aztán csak tovább nőtt a külföldi olajkitermelők ellenszenve irántam, amikor az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) vezetőjeként bejelentettem, hogy 1979-től az iráni olajcégek teljes szuverenitást élveznek az olajiparban. Már ez is árnövekedést váltott ki a nyersolajpiacon. Apám politikai karrierje is erre ment rá, mert ujjat mert húzni a nagyokkal. Nem kellett volna megbíznom bennük, nem kellett volna elhagyni a hazámat.” Apját 1941-ben nagy-britanniai és orosz együttműködéssel távolították el Iránból, a britek nem adtak neki engedélyt a bombayi kikötéshez, így hajója Mauritius szigetére távozott.

Reza Pahlaviból az Egyesült Államok csinált királyt, és valószínűleg ő is járult hozzá bukásához. De az iráni társadalmi elégedetlenség sem játszott elhanyagolható szerepet a királyság összeomlásában. Teheránban és a nagyobb városok utcáin 1979 előtt legalább egy évig voltak tömegtüntetések Reza Pahlavi diktatúrája ellen, amelyeket a rendőrség kegyetlen módszerekkel szétvert. Marxisták, liberálisok, iszlamisták, kommunisták, akik Koránt lengettek, vonultak az utcára. Mindenféle követelések elhangoztak, de egy mindegyik megmozduláson megjelent: a Szávák, a brutális titkosrendőrség betiltásának követelése, amely mint védjegy ragadt rá Pahlavi rendszerére.

Az iráni kormány ellen tüntetnek Pahlavi sah arcképével Los Angelesben, 2018
Fotó: Reuters

 Az elégedetlenséget az is növelte, hogy a sah rohamléptekkel modernizálni akarta a perzsa ipart, és el akarta terjeszteni a nyugati életformát. Különösen ez utóbbi taszította a lakosság zömét a valláshoz, hogy ezzel is kifejezzék az ellenállásukat, ragaszkodásukat a hagyományaikhoz. A rendszer kemény kézzel fogta a síita papságot is. A sah eközben nem ügyelt arra, hogy a szociális egyenlőtlenség tovább növekszik, magyarán, hogy irániak tömegei nem részesülhetnek az olajmanna áldásaiból. A korrupció általánossá vált. A tüntetések elszaporodásával az a képzet alakult ki, hogy a sah már nem ura a helyzetnek.

Míg Reza Pahlavi azon gondolkodott, hogy bevesse-e a megmozdulók ellen a hadsereget, egy távoli szigeten már döntöttek sorsáról.

A nyugati hatalmak vezetői – Jimmy Carter amerikai, Valéry Giscard d’Estaing francia elnök, ­James Callaghan brit kormányfő és Helmut Schmidt német kancellár – 1979. január 4-én Guadeloupe-on folytattak tanácskozást a mind erősebb szovjet afganisztáni szerepvállalásról. A jól értesültek szerint Jimmy Carter felvázolta ötletét, hogy a szovjet előretörést a térségben úgy tudnák megállítani, ha Reza Pahlavit beáldoznák Khomeiniért cserébe. Az ekkor még száműzetésben élő vallási vezetőről Nyugaton olyan kép alakult ki, mintha ő testesítené meg az iráni Gandhit, a békés vezetőt. Carter magáévá tette a külügyminisztérium véleményét, hogy Közép-Ázsiában az iszlám zöld bástyájával meg lehet gátolni a vörösök térnyerését.

Különösebben nem zavarta a demokrata párti elnököt az tény, hogy még fél éve is úgy beszélt az iráni rendszerről, mint amely a térség legbiztosabbika, a „stabilitás szigete”, az Egyesült Államok megbízható szövetségese. Zbigniew Brezinski amerikai nemzetbizonsági főtanácsadó határozottan ellenezte a sah eltávolítására vonatkozó elképzeléseket, mert az káoszt okozna az egész Közel-Keleten. Az elnök viszont a külügyéreknek adott igazat, és döntése nyomán pillanatok alatt ráeszmélhetett, hogy mekkorát tévedett. A tanácskozáson egyedül Schmidt kancellár volt az, aki türelmet javasolt, hogy várjanak még a döntéssel, hiszen a sah vezette Irán minden résztvevővel jó politikai és gazdasági kapcsolatokat ápol. Giscard d’Estaing előbb ingadozott, de végül csatlakozott a nyerő kórushoz. Megszületett az amerikai igényeket kielégítő döntés.

Khomeini ajatollah 15 éves száműzetéséből 1979. február 1-jén tért haza Teheránba. A repülőtéren és a városba bevezető út mellett négy-öt millió ember várta. A végeláthatatlan tömeg egyértelműen támogatta azt, hogy a vallási vezető vegye át a hatalmat, de korántsem volt konszenzus abban, milyen legyen az a rendszer, amelynek élén áll. A helyszíni riportokban megszólaló irániak többsége inkább demokratikus köztársaságot akart, mint iszlamista berendezkedésűt, amely száz évekre visszatekerné a múltba Irán történelmét. Például a nők, akik elsőként mentek tüntetni a sah ellen, most szemben találhatták magukat Khomeini rendeletével, hogy ezentúl mindannyiuknak csadort kell viselniük. Látva a rendelettel szemben kibontakozó ellenállást, a vallási vezetés azonnal észbe kapott, és visszavonta ezt a szabályozást.

Ezekben a napokban a külföldi tudósítók, akik ekkor még tudtak dolgozni, jelentéseikben arról számoltak be, hogy a legkülönbözőbb fegyveres csoportok uralják a nagyobb városokat, ami káosz és anarchia jegyeit tükrözte. Innen-onnan géppisztolysorozatok hallatszottak, éjjelente a népbíróságok ítélete alapján a sah hívei álltak a kivégzőosztagok elé. A sah diktatúrája után kialakult egy másik önkényuralom. Szó sem lehetett olyan „demokráciáról”, amelyről az emberek negyven évig álmodtak. Most helyébe kaptak egy más előjelű elnyomást. Reza Pahlavi másfél évet élt még, 1980 júliusában Kairóban végzett vele a rák. Sapur Bakhtiar, aki ellenzéki kormányfő volt ebben az átmeneti időszakban, a kavarodás napjait kihasználva Párizsba szökött. Innen irányította mollahellenes mozgalmát. Ám 1991-ben saját lakásában kommandó végzett vele. Nem kell sokat találgatni, hogy kinek az ítéletét hajtották végre.

Pósa Tibor