A katalán pártok megbuktatták a baloldali spanyol kormányt, s a választások után a legvalószínűbb, hogy mereven katalánellenes, erősen jobboldali kormányt kapnak. A középpártok között egyensúly van Spanyolországban, de a szélsőjobbal együtt jobbra tolódhat el a kormányzati hatalom.

Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök pályája tanulságos lehet azoknak a politikusoknak, akik hajlamosak túl könnyen feladni a küzdelmet. Először 2009-ben, harminchét éves korában lett a spanyol parlament képviselője a PSOE, a Spanyol Szocialista Munkáspárt színeiben. Két év múlva elvesztette a mandátumát, de újabb két évvel később, 2013-ban ismét bejutott a parlamentbe. Egy évre rá már a PSOE főtitkára, 2015-ben pedig a párt miniszterelnök-jelöltje lett. Két olyan választás következett, amelyen sem a jobboldal, sem a baloldal nem tudott kormányképes többséget kiállítani. A második alkalommal a szocialisták többsége passzívan hozzájárult ahhoz, hogy továbbra is a néppárti Mariano Rajoy kormányozzon, így mentve meg az országot egy újabb rendkívüli választástól. Sánchez ezt ellenezte, s ezért lemondott a főtitkári posztról. De nem adta fel a küzdelmet. Beült az autójába, körbejárta Spanyolországot, és maga mellé állította a szocialista bázist. Egy évre rá, 2017-ben újra a PSOE főtitkárává választották. 2018 júniusában pedig, ahogy annak idején lapunk is részletesen beszámolt róla, egy jól megszervezett parlamenti akcióval megbuktatta Rajoyt, és ő lett Spanyolország miniszterelnöke.

Kormányzása az első pillanattól törékenynek tűnt, hiszen a 350 tagú alsóházban a szocialistáknak csak 85 mandátumuk van. 2018-as megválasztását a baszk regionális pártoknak köszönhette. A baszkok a támogatásért cserébe elérték, hogy a számukra kedvező, még a Néppárttól kialkudott éves költségvetésen Sánchez se változtasson. Idén viszont az új költségvetési tervezetet megbuktatták a katalán regionális pártok, így nyolc hónapi kormányzás után Pedro Sánchez kénytelen volt kiíratni az új választásokat. Akkor sincs sok esélye nyerni, ha a húsz százalék körüli mélypontról 27-re tornázta fel közben pártja népszerűségét.

A nyolc hónapos Sánchez-éra ideológiailag balosabb volt a korábbi szocialista kormányokénál. Elrendelte Francisco Franco, a volt fasiszta diktátor eltávolítását a nemzeti emlékhelyről, a családra bízva másutt történő eltemettetését. Kormányzásának első napjaiban látványos gesztussal befogadta azokat a menekülteket, akik elől az olaszok lezárták a kikötőket. Kormánya tagjainak 65 százaléka nő, először a spanyol történelemben. Megpróbált kiegyezni a katalán pártokkal, de kísérlete kettős kudarcot hozott. A jobboldal árulónak nevezte a szeparatistáknak tett „engedményei” miatt, azok viszont a gesztusokat kevesellve megbuktatták a kormányát. Rövid kormányzása alatt 22 százalékkal megemelte a minimálbért, szociális csomagot dolgozott ki a munkanélküliség csökkentésére és más jóléti intézkedésekre. Miután a parlamenti többség megvonta tőle a támogatást, bejelentette, hogy ezt a csomagot még az áprilisi választások előtt, királyi rendeletekkel fogja bevezetni.

Spanyolországban a Franco-rezsim bukása után évtizedekig lényegében kétpártrendszer volt, amelyben a jobbközép Néppárt és a balközép szocialista párt váltogatta egymást a kormányon. A legutóbbi választásokon aztán a két nagy párt fokozatosan meggyengült, és felnőtt mellettük két új, fiatalosnak tartott párt, a liberális-jobboldali Ciudadanos és a radikális baloldali Podemos. Ez utóbbi a karizmatikus ifjú vezérével, Pablo Iglesiasszal az élén egy ideig az európai új baloldal nagy ígérete lett. Logikusnak látszott, hogy a két új párt lassan megerősödve vagy leváltsa, vagy koalícióra kényszerítse a spanyol politika addigi főszereplőit. A Podemos az elmúlt években azonban támogatóinak csaknem a felét elvesztette, annak ellenére hogy közben egyesült több kisebb szervezettel, így a nagy hagyományú kommunista párttal is. A mostani közvélemény-kutatások szerint a PSOE-vel összefogva is csak 40 százalék körül végeznének. Ez egyben azt is jelzi, hogy Pedro Sáncheznek sikerült megfordítania az elmúlt évek nyugat-európai trendjét, balközép pártja újra megerősödött a sikeresen induló balos, újmarxista párt rovására.

A Néppárt viszont hónapok óta nem tud kitörni a húsz százalék körüli sávból, s a Ciudadanos is jelentősen visszaesett, 16 százalék körüli eredményre. Így ők ketten is csak negyven százalékra lennének jók a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint. Ez elvben lehetőséget adna Sáncheznek, hogy a liberálisnak nevezett Ciudadanost átcsábítsa egy hárompárti balközép koalícióba. De a Ciudadanos liberalizmusa csak gazdaságpolitikájában és a marihuána legalizálásának követelésében nyilvánul meg. A spanyol politika egyik fő kérdésében a párt heves ellenfele a katalán függetlenségi mozgalomnak, és lényegében a spanyol nacionalizmust hirdeti. „Nincsenek kékek és vörösök, városiak és falusiak, fiatalok és idősek, csak spanyolok vannak, legyünk büszkék arra, hogy spanyolok vagyunk” – hirdeti a kiáltványuk. Ez az erős nacionalizmus köti össze a Ciudadanost a Néppárttal, s ennek szellemében fogtak össze Andalúziában a helyi választások után a Vox nevű szélsőjobboldali párttal is. A Vox eltörölné a jelenlegi autonóm területeket, megszüntetné a melegházasságot, nyíltan antifeministának nevezi magát, és az egységes nacionalista „spanyol Spanyolország” híve.

Kormányellenes tüntetés Spanyolországban

Fotó: MTI/AP/Andrea Comas

A Voxszal kiegészítve a Néppárt és a Ciudadanos valószínűleg ötven százalék feletti mandátumot szerezhet magának a parlamentben, így többévi kisebbségi kormányzás után biztos többségi kabinet alakulhatna. Ez véget vetne a kis regionális pártok erős alkuhelyzetének. Jelenleg két baszk, két katalán, egy kanári-szigeteki és egy állatvédő párt képviselői ülnek a négy nagyobb párt mellett a parlamentben. Kormányzástechnikailag ez tiszta helyzetet teremtene, az ország békéje és stabilitása szempontjából azonban nagy kockázatot jelent. A szélsőjobboldali Vox mellett a Néppárt is tovább tolódott jobbra. Új, fiatal vezetője, Pablo Casado elődjénél, Mariano Rajoynál is keményebben ellenzi a katalán függetlenségi mozgalmat. Betiltatna minden olyan pártot, amely a Spanyolországtól való elszakadást propagálja. Ellenzi az abortuszt, a nők „túlzott” közéleti szerepvállalását, kártékonynak tartja a genderideológiát. Pedro Sánchezt a katalánoknak tett, amúgy apró gesztusai miatt is hazaárulónak nevezi. Pártjának új vezetőjeként arra utasította a Néppárt EP-képviselőit, hogy tartózkodjanak a Magyarországról szóló Sargentini-jelentés szavazásánál. Első komolyabb botránya is napvilágra került, egyetemi diplomájának érvényességét vitatják és vizsgálják.

Ha a jobboldali-nacionalista hármas valóban többségi kormányt alakíthat az áprilisi választások után, akkor a katalán válság a jelenleginél is súlyosabb lesz. Ezért egyesek szerint a katalán pártok önmagukat lőtték lábon Pedro Sánchez kormányának a megbuktatásával. Egyáltalán nincs azonban kizárva, hogy a „minél rosszabb, annál jobb” logikája alapján nem bánnák, ha Madridban radikálisan katalánellenes, spanyol nacionalista kormány állna fel. Ez sok, a függetlenség kérdésében habozó katalánt állítana melléjük, s az új kormány markáns jobboldalisága is taszítóan hatna a baloldali hagyományú Katalóniában.

Mindez azonban veszélyes jövőt vetít előre. A katalán vezetők most folyó perében az ügyész húsz-harminc éves börtönbüntetéseket indítványoz demokratikus pártok politikusaira, ami a mai Európában páratlan dolog. A rendőrség békés tüntetők elleni barcelonai fellépése is szokatlanul durva volt a nyugati sztenderdek szerint. Másfelől a katalán függetlenségi mozgalom radikalizálódása újraélesztheti a baszk elszakadási mozgalmat is, akár a terrorizmussal együtt.

Pedro Sánchez rokonszenves, progresszív és dinamikus kormányzását valószínűleg sokan visszasírják majd azok közül is, akik ma a spanyol vagy katalán radikalizmust választják. De Sánchez eddig már háromszor bukott el, s az előző két alkalommal győztesen tért vissza. Egyszer talán harmadszor is sikerül neki, ha az ország nem a nacionalizmust választja.

Hegyi Gyula, 168ora.hu