ANYANYELVÜNK

Pomozi Péter

Kijevből és Kárpátaljáról az utóbbi néhány évben egyre aggasztóbb hírek érkeznek: a XX. században öt hatalmat is megért kárpátaljai magyarságot végveszélybe sodorták a Porosenko-korszak abszurd passzusai, és még nem látni, mennyire indokolt az új időkbe vetett új reményünk. Budapesttől Beregszászig kedvező jeleket kémlelünk, eközben pedig nemcsak egy nemzetünktől idegen fronton, és nem is csak a hivatalokban, hanem már az óvodában, iskolában, sőt a nyílt utcán is veszély fenyegeti a magyar kisebbséget.

A donbasszi puskaropogás a fizikai, míg a házhoz jött terror a közösségi lét alapját fenyegeti a magyar szó jogának drasztikus megvonásával. És ugyan ki szeretne akár három évet raboskodni „ismételt nyelvtörvényszegés” álnok vádja miatt. Márpedig az április 25-én elfogadott 2019. évi ukrán nyelvtörvény szabad utat adott a kisebbségi nyelvek általános legyalulásához, és ezt a jogszabályt a választásokat elvesztő, még hivatalban lévő Porosenko május 15-én alá is írta. Magyarok, lengyelek, bolgárok, románok nyelvi kínjainak megértéséhez azonban el kell hagynunk pillanatra saját szemhatárunkat, a dunai és kárpáti tájat.

Egy kijevi szociológiai intézet, amely aligha vádolható elvtelen oroszbarátsággal, nemrég Ukrajna teljes területén megpróbálta felmérni a nyelvhasználati szokásokat. Megállapításai szerint a 2017-ben számlált 42 milliós lakosság 46 százaléka csak ukránul értekezik, 24,9 százaléka ukrán–orosz vagy orosz–ukrán kétnyelvűnek tartja magát, 28,1 százaléka pedig csak oroszul beszél. (Itt és most ne akadjunk fenn azon, hogy e hatalmas országban nem egyetlen százalék a többi nyelvi kisebbség aránya, a lényeg és a friss nyelvtörvény indítéka az adatokból kirajzolódó ukrán–orosz arányokban rejlik.)

Nem véletlen nevezte Porosenko e törvényt „az ukránok szellemi függetlensége irányába tett fontos lépésnek”. A The Telegraph brit lap mindezt egyszerűen Ukrajna „derusszifikálására” tett kísérletként értékelte. A leköszönő államfő még azt is mondta volt, hogy „az ukrán nyelv népünk, államunk és nemzetünk szimbóluma”. Mi pedig hozzátennénk, hogy az Ukrajna megörökölte őshonos kisebbségeknek is ugyanígy népi és nemzeti szimbólumuk a saját anyanyelvük.

Mégis: az orosz–ukrán háborús adok-kapok immár nemcsak Kárpátalja magyar férfiaira, hanem a közösség magyar nyelvére is kiterjed. A többségi sosem érti igazán, mit jelent nyelvi kisebbségnek lenni a saját hazádban: még pozitív diszkrimináció esetén is korlátozottak a lehetőségeid, de hát hol vagyunk bármi pozitívtól az ukrán nyelvpolitikában…

A magyar nyelvű oktatás felszámolásának végső szakaszában vagyunk, s erre most már az oktatásin túl a nyelvtörvény is kötelez. Nyomtatott sajtótermék sem jelenhet meg csak kisebbségi nyelven. Lassan az egyedüli, amiért nem büntethetnek, anyanyelved szakrális és otthoni használata. Ha Munkács vára alatt magyarul szólalsz meg az utcán, büntethetőséged a jogértelmezéstől függ. Ha a szociolingvisztikában gyakran emlegetett Fishman-féle nyelvveszélyeztetettségi és revitalizációs modellt nézzük, akkor a nyolcfokozatú skálán az őshonos kisebbségi nyelveket az ukrán nyelvtörvény betűje mindjárt a hatodik–nyolcadikra helyezi: a nyolcadik az elnémulás, a teljes nyelvcsere előtti utolsó stádium, amikor már csak idősb emberek szakrális nyelvhasználatukban őrzik eredeti anyanyelvüket.

A családi, otthoni körbe szorulás is a végső marginalizálódás kezdete, a skála felülről hatodik foka. Miközben a magyar nyelv Kárpátalján e pillanatban még a felsőoktatásban és tudományosságban is használt, teljes értékű kultúrnyelv. Márpedig valamit a legfelső szintről a kihalásba taszítani nem más, mint a nyelv tudatos elpusztításának szándéka. Angol terminus szerint „language killing”.

Vajon véget érhet-e oly hamar e nyelvi rémálom, mint amilyen gyorsan Ukrajna abszurd nyelvtörvénye testet öltött?

magyarnemzet.hu