https://merce.hu/2019/06/23/valamicske-atlathatosag-azert-elferne-az-unios-csucspoziciok-elosztasaba/

Péntek hajnalig tárgyaltak az uniós állam- és kormányfők az Európai Unió legfontosabb vezetői pozícióinak elosztásáról, ám nem jártak sikerrel. A gordiuszi csomó közepén az Európai Bizottság elnöki tisztsége áll, mindent összevetve ugyanis ez a legbefolyásosabb szerep az Unió összetett vezetői struktúrájában.

Abban nincs semmi meglepő, hogy az EP-választások óta eltelt kevesebb mint egy hónapban nem sikerült egyességre jutni a bizottsági elnök személyét illetően, öt évvel ezelőtt csak augusztusra dőlt el, hogy az Európai Néppárt akkori csúcsjelöltje, Jean-Claude Juncker foglalhatja el ezt a pozíciót.

Az viszont már kicsit aggasztó, hogy 2014-hez képest a kiválasztási folyamat transzparenciája nemhogy nőtt volna, de egyesen csökkent.

Márpedig másfél évtized után először az EP-választáson való részvétel újra elérte az 50 százalékot, ami azt is jelzi, hogy az elmúlt választási fordulókhoz képest az európai állampolgárok úgy érzik, nőttek az uniós politizálás tétjei, nőtt a választáson való részvétel értelme.

Kár lenne ezt a tendenciát egy elhúzódó, csak a legszűkebb bennfentesi kör által átlátott, obskúrus kiválasztási körrel visszafordítani.

Mivel az Unió alapokmányai az állam- és kormányfők által alkotott Tanács kezébe adják a Bizottság elnökének jelölési jogát, az egész szelekciós folyamatot az államközi diplomáciai műveletek körébe rendelni – ez pedig az évszázados diplomáciai hagyományoknak megfelelően szükségszerűen zárt ajtós és átláthatatlan.

Csakhogy itt másról van. A lisszaboni szerződés direkt kapcsolatot hoz létre az európai parlamenti választások és a bizottsági elnök kiválasztása között, előírva, hogy az állam- és kormányfőknek figyelembe kell venniük a választások eredményét, amikor megnevezik a jelöltet. Emellett utóbbinak az EP többségének támogatását is meg kell szereznie, így ennek a folyamatnak inkább egy kormányalakításhoz, mintsem egy államközi  tárgyaláshoz kellene hasonlítania.

Persze a kormányalakítási tárgyalások sem teljességgel transzparensek, de a legtöbb esetben azért a választások előtt tudható, hogy melyik párt milyen szakpolitikai és személyi kérdéseket fog képviselni ezeken a zárt ajtók mögötti tárgyalásokon, így a választó ezt már a voksolás előtt figyelembe tudja venni.

Ebbe az irányba mutatott a legelőször 2014-ben kipróbált csúcsjelölti rendszer, melynek értelmében a legtöbb mandátumot szerzett pártcsoport választások előtt megnevezett csúcsjelöltje kerülhet a Bizottság élére.

A csütörtöki tárgyalási forduló után sok mindent nem, de egy dolgot szinte biztosra vehetünk: ez a csúcsjelölti rendszer idén nem fog működni. A szociáldemokrata és liberális parlamenti frakciók már bejelentették, ők semmiképp nem szavaznák meg az elvileg jogosult Manfred Webert, de a bajor politikus bizottsági elnöki ambíciói valójában a Tanácsban, az állam- és kormányfők ellenkezése miatt véreztek el.

Több oka is van annak, hogy a csúcsjelölti rendszer nem éli túl az első próbáját, az idei választások után több a szereplő, ugyanis a két nagypárt nem szerzett önmagában parlamenti többséget. Emellett, bejelentett visszavonulása miatt Angela Merkel pozíciói is gyengültek, és az elmúlt években a Mutti mindent befedő árnyékában frusztrálódó ambiciózus politikusok (mint a francia elnök vagy épp a spanyol miniszterelnök) elérkezettnek látják a pillanatot saját befolyásuk kiterjesztésére.

És akkor itt azért már komoly kérdések merülnek fel a transzparencia ügyében. Mert ha valaki azért szavazott például a liberális pártcsalád tagpártjaaira, mert azt ígérték a kampányban, hogy keményen szembeszállnak Orbán Viktorral, valószínűleg nem a legboldogabban értesül, hogy Weber kipöccintése többek közt épp egy Macron-Orbán egymásra találás következménye is.

Az elmúlt napokban mint a Tanács elnöke, Donald Tusk, mind a mostani tárgyalások legnagyobb machere, Emmanuel Macron is azzal védte a tárgyalások zártságát, hogy az átláthatóság rontana a folyamat hatékonyságán. A hatékonyság persze szuper dolog, csak felmerül a kérdés, hogy kinek is hatékony.

A széles európai közvélemény rálátása nélkül ugyanis elkerülhetetlen annak a veszélye, hogy valójában csak pitiáner önérdekek és személyes ambíciók befolyásolják a kiválasztás folyamatát.

Guy Verhofstadt EP-elnök akar lenni, miközben Macron a dán Margrethe Vestagert szeretné a Bizottság élén látni, de mivel a csúcspozíciók elosztásában a figyelembe kell venni a pártcsaládok és országok közötti viszonylag igazságos eloszlást, ezért nehezen elképzelhető, hogy a maroknyi csúcspozícióból kettő is a liberális frakciónak jusson. A versenyjogi biztosi tevékenysége miatt – melynek keretén belül fellépett a globális nagyvállalatok adóelkerülése ellen – Vestager alkalmassága mellett fel tudnánk sorolni pár közérdekkel köszönő viszonyban lévő érvet, de a transzparencia teljes hiánya miatt talán sosem fogjuk megtudni, hogy nem Verhofstadt személyes ambíciója tett-e keresztbe a dán politikusnak.

És ehhez hasonló példát még elég sokat fel tudnánk sorolni.

Átláthatóság hiányában csak burjánoznak az obskúrus érdekek, ami persze nehezíti a megállapodási folyamatot, hiszen csak szaporítja a törésvonalakat, amelyek a közvélemény általi számonkérhetőség esetén talán nem is léteznének.

És amikor mindenki más irányba húz, akkor szoktak olyan kompromisszumok köttetni, amelyek végén gyenge és politikailag irreleváns szereplők kerülnek fontos pozíciókba.

Gondoljunk bármit is Jean-Claude Juncker vagy épp Donald Tusk politikai tevékenységéről, azért az elmúlt öt évben mindkettő autonóm szereplőként tevékenykedett, a pozíciójuk súlyának megfelelően, sőt azt sem mondható el róluk, hogy annyi karizmájuk lenne, mint egy „nedves rongynak”.

Ez utóbbi szószerkezet a brit szélsőjobbos Nigel Farage-nak tulajdonítható, aki Tusk elődjét, Herman Van Rompuyt minősítette így egy parlamenti vitában. Farage mondását már csak azért is érdemes idecitálni, mert az átláthatatlanság tovább erősíti azt a meggyőződést, hogy Brüsszel nem demokratikus, transzparenciahiányos és nem elszámoltatható, ez a meggyőződés pedig általában a Farage-féle EU-ellenes demagógok egyik legnagyobb fegyverténye.

Van logika abban, amit Macron mond, hogy a csúcsjelölti rendszernek csak akkor van értelme, ha egységes európai pártlistákon szavazhat mindenki, függetlenül attól, hogy melyik országban él. De utóbbiak hiánya még nem ment fel senkit attól, hogy előre megfogalmazott és utólag számon kérhető szempontrendszer szerint, átlátható módon folyjanak a tárgyalások, melyek tétje végső soron nem az, hogy az olasz kormány ki tudja-e zsarolni magának, hogy a deficitszabályok áthágását, vagy hogy a Macron-Sánchez páros ki tud-e csippenteni magának valamennyit Merkel befolyásából.

Hanem az, hogy merre megy tovább azt a politikai közösség, amit Európai Uniónak hívunk.

Jövő héten az unió legfontosabb vezetői Japánban lesznek, a G20-ak konferenciáján, ahol persze a bizottsági elnök személyéről is tárgyalnak majd egymás közt. Június 30-ra Donald Tusk újabb csúcsot hívott össze Brüsszelbe, hogy az állam- és kormányfők újra nekifussanak a pénteken sikertelenül zárult egyeztetéseknek. A Tanácsnak erős minősített többséggel – a 28-ból legalább 21, az Unió lakosságának 65 százalékát képviselő tagállam szavazatával – kell kijelölnie a bizottsági elnökjelöltet, akiről aztán az Európai Parlament egyszerű többséggel szavaz.

A főbiztosi pozíció sorsa összefügg az Európai Parlament, illetve az Európai Tanács elnökének, az Európai Központi Bank kormányzójának és az unió külügyi és biztonsági főképviselőjének kiválasztásával. A szokásjog szerint ezeket mind pártpolitikai, mind földrajzi szempontból méltányosan kell elosztani.