Szőcs László

 

Mintha csak naptárból dolgozna a világpolitika forgatókönyvírója: fél éve még attól tartottunk, a Koreai-félszigeten feszítik túl a húrt, amikor a tavaszt vártuk, India és Pakisztán katonai incidense borzolta a kedélyeket, most, a nyári napfordulóra pedig kis híján amerikai–iráni háborúra ébredtünk. Ha hinni lehet Donald Trumpnak, tíz percen múlt a támadás, mígnem Washington végül visszakozott. Az amerikai elnököt ugyan nem úgy ismertük meg, mint akinek szavai egyenesen a Szentírásba kívánkoznak, de ha a világ legfontosabb hatalmának első embere ilyen fenyegetéssel él, az önmagában jelzi a helyzet súlyosságát.

Miközben a kiberháborút már meg is indították, a fegyveres konfliktus ki nem robbantásáért mindkét fél magának követeli az erkölcsi győzelmet. Trump szerint 150 iráni halálát nem érte meg, hogy megtorolják egy drón lelövését, Teherán pedig azt állítja, egy felderítőgép 35 fős legénységét kímélte meg, amikor nem vadászta le azt is.

Vannak országok, ahol a merényleteket leszámítva minden vicces (Belgium?), és vannak olyanok, ahol még a vicc sem az. Irán ilyen ország. Amerikával és Izraellel nyíltan ellenséges viszonyban van a síita iszlám köztársaság, de öbölbeli arab szomszédaival, így a szunnita központ Szaúd-Arábiával sem jár éppen össze barátilag. Komoly a befolyása Irakban, Szíriában és Libanonban, üzletel az oroszokkal és Európával. Az immár hetek óta fokozódó háborús feszültség érzékenyen érinti a nyersanyagárakat. Mindezzel egy nagy háború minden lehetséges összetevője ott fekszik a konyhapulton. De a szakács még késik: senki nem vállalja egy beláthatatlan következményekkel járó konfliktus ódiumát. Ha szerencsénk van, a Jóisten jókedvében teremtette a Hormuzi-szorost: azért, hogy kereskedjenek rajta. Ott halad át a tengeren szállított kőolaj és cseppfolyósított gáz jelentős része. De ott lőtték le az amerikai drónt is.

Mindennek komoly belpolitikai felhajtóereje van legalább három kulcsországban. Izrael megismételt választások elé néz, Amerikában pedig már minden a 2020-as választásokról szól. Mindkét országban imponál a jobboldali tábornak a kemény Irán-politika.

Jimmy Cartertől 1980-ban azért köszöntek el a választók, mert több száz napja képtelen volt megoldani az iráni túszválságot. Erre egy bizonyos kor felett minden amerikai emlékszik, Ben Affleck az Argo-akció című, nálunk is népszerű filmje óta pedig a fiatalabbak is. Carter már negyven éve az a kedves bácsi, akinek mindenkihez van egy jó szava, és házakat ácsol a rászorulóknak. Trump nagyon nem kedves bácsi, senkihez sincs egy jó szava, és a saját egóján kívül nem akar ácsolni semmit. De Washingtonon belül is több irányból nyomás nehezedik rá, hogy békésebb avagy keményebb irányba alakítsa az Irán-politikát. Ez a játszma nem dőlt még el, miközben a Pentagon élén történetesen nem áll kinevezett miniszter.

Vannak, akik már a 2003-as iraki háborút idézik fel. Akkor is tömegpusztító fegyvereket gyanítottak a háttérben, és ebből lett a casus belli. De Irán nem feleltethető meg Szaddám Huszein vallásilag és etnikailag töredezett Irakjának. Miközben a világ egyértelműen legerősebb hadserege az amerikai, a 82 milliós Iránt sem szabad lebecsülni. A GFP-index szerint ma globálisan a 14. legkomolyabb ütőerővel rendelkezik, megelőzve Pakisztánt vagy Izraelt is. Kiváló módszer az ajatollahok rendszerének fenntartására, ha az iráni közvélemény egységbe rendeződik az amerikai fenyegetés vagy esetleg egy háború nyomán.

A főszereplők most tojástáncot járnak. A meteorológiai előrejelzések szerint forró nyár elébe nézünk. De remélhetőleg nem túl forró elé.

magyarnemzet.hu