Észrevétlenül kezdődött, népirtással végződött a szerb-horvát polgárháború

Huszonnyolc évvel ezelőtt, 1991. június 25-én lépett ki a jugoszláv államból és lett független állam Szlovénia és Horvátország. Az ezt követő háborúk sora rengeteg áldozattal és máig tartó vitákkal járt, aminek az emberek lelkében talán sosem lesz vége.

Nem sokan gondolták volna, hogy amikor 1990 áprilisában Franjo Tudjman megnyerte az első szabad horvát választásokat, az új vezetés sorozatos nacionalista döntései odáig vezethetnek, hogy évekre lángba borul tőle a volt jugoszláv állam nagy része.

„TUDJMANÉK NEM APRÓZTÁK EL, ÉS ELSŐ DÖNTÉSEIK KÖZÖTT PÉLDÁUL A HORVÁT ZÁSZLÓN LÉVŐ JUGOSZLÁV CSILLAGOT A RÉGI VÖRÖS-FEHÉR SAKKTÁBLÁS SZIMBÓLUMRA CSERÉLTÉK, AMELYET A SZERBEK, ÉS TALÁN A VILÁG SZÁMÁRA NEM A LEGSZEBB EMLÉKEKET ÉBRESZTŐ ANTE PAVELICS USZTASÁI HASZNÁLTÁK LEGUTOLJÁRA”

Majd következett az alkotmány megváltoztatása, aminek legfőbb pontjaként államalkotóból nemzeti kisebbséggé degradálta a szerbeket, majd megkezdődött az eltávolításuk a rendfenntartó erőkből, az oktatásból és a közszolgálatból.

A megközelítőleg 600 ezer szerb, amely Horvátország akkori lakosságának mintegy 12 százalékát tette ki, természetesen veszélyben érezte magát. Ráadásul minden támogatást megígért nekik Szlobodan Milosevics szerb miniszterelnök Belgrádból. Az egykori Bosznia és Horvátország közötti határőrvidéken, az úgynevezett Krajinában élő szerb kisebbség központja Knin lett, amely már a második világháborúban is csetnik erősség volt. A radikálisok úgy tettek, mintha egy önálló államban élnének. Saját etnikai pártot alapítottak, és a szerb származású rendőrök nem voltak hajlandók viselni az új horvát címert. A feszültség egyre inkább kitapintható volt, ám a második jugoszláv polgárháború mégis szinte észrevétlenül kezdődött – az első lövések 1990-ben, Horvátországban dördültek el –, és sokáig úgy tűnt, hogy csak elszigetelt incidensekre került sor.

Ám az év végén megalakult a Krajinai Szerb Autonóm Kerület, és az 1991 márciusában megrendezett népszavazáson a helyi szerbek úgy döntöttek, hogy elszakadnak Horvátországtól. Ugyanakkor kijelentették, továbbra is a szerb irányítású Jugoszláviához tartoznak. Tudjmanék intézkedéseire válaszként megkezdődött a horvát hatóságok szisztematikus kiűzése. Amikor szerb fegyveresek megszállták a plitvicei nemzeti parkot és elkergették az alkalmazottakat, a helyszínre érkező horvát rendőrök tüzet nyitottak, vagy éppen rájuk a szerb fegyveresek, ez is a mai napig vitapont a két állam között. Ezzel a fegyveres összecsapással elkezdődött a polgárháború, aminek mindkét oldalon egy-egy áldozata volt. Ők voltak a jugoszláv polgárháború első áldozatai. Bármilyen furcsa, de a rendet egy horvát ezredes vezette jugoszláv hadtest állította helyre.

„ÁM A SZIKRA MÁR LÁNGRA KAPOTT, ÉS A VILÁG, VALAMINT A CIVIL LAKOSSÁG EGY RÉSZÉNEK REMÉNYEIVEL ELLENTÉTBEN, A TÜZET NEM LEHETETT ELOLTANI”

A krajinai szerbek útblokádokat építettek, beszüntették az adófizetést, önálló postát és katonaságot szerveztek, míg Tudjman 1991 áprilisában létrehozta a horvát hadsereg elődjét, a Nemzeti Gárdát, amely a szomszédos Magyarországtól kért, és a kibontakozó nemzetközi botrány ellenére kapott is géppisztolyokat. És ettől kezdve nem volt megállás. Május elején a szerb fegyveresek számos helyen rátámadtak a horvát rendőrökre, válaszul május 19-én Horvátországban népszavazást tartottak, amelyen a szavazók 93 százaléka voksolt a függetlenségére.

Időközben Szlovénia sem akart kimaradni az önállósodásból, és az 1990 végén megrendezett népszavazáson a választók kilenctizede a Jugoszláviától való elszakadás mellett voksolt, annak ellenére, hogy mind a politikusok, mind a civilek tisztában voltak azzal, hogy ez a lépés a Szlovénia területén számos bázissal és laktanyával rendelkező Jugoszláv Néphadsereg (JNH) beavatkozását eredményezheti. De a szellem már itt is kiszabadult a palackból. A szlovénok elkezdtek fegyverkezni, létrehozták a könnyű fegyverzetű, 21 ezer emberből álló szlovén „területvédelmi” egységeket, és kidolgozták a védelmi stratégiát és nagy számban vásároltak tank- és légelhárító rakétákat.

„A HÁBORÚ KIROBBANÁSÁHOZ CSAK AZ KELLETT, HOGY 28 ÉVVEL EZELŐTT, 1991. JÚNIUS 25-ÉN MIND HORVÁTORSZÁG, MIND PEDIG SZLOVÉNIA KIKIÁLTSA A JUGOSZLÁV ÁLLAMBÓL VALÓ KILÉPÉSÉT ÉS AZ ORSZÁGUK FÜGGETLENSÉGÉT”

A JNH előbb Szlovéniában akart rendet tenni és leszámolni a lázadókkal. Ám mire elrendelték volna a tankok fedezete mellett a határok visszavételét a szlovén erőktől, a szlovének bekerítették a tíznapos háború első napján a JNH laktanyáit és bázisait, és szinte hermetikusan elvágták az élelmiszer- és lőszer-utánpótlást, valamint megszállták a raktárakat. A legfontosabb utakat teherautókkal és kamionokkal barikádozták el, megakadályozva ezzel a páncélosok mozgását.   Amikor a JNH helikoptereket küldött körülzárt csapatai megsegítésére, a szlovének június 27-én azonnal lelőttek belőlük kettőt, majd általános támadásba mentek át. A jugoszláv hadsereg alakulatai sorozatban adták meg magukat, a szlovén és horvát származású katonák tömegesen dezertáltak. Noha a jugoszláv főparancsnokság újabb támadással szerette volna helyreállítani a rendet, a katonai akcióra a tagköztársaságok nemet mondtak, még Szerbia is. Milosevics elengedte Szlovéniát, hiszen az országban mindössze a lakosság 2 százaléka, mintegy 40 ezer ember volt szerb, ráadásul azt remélte, ezzel megakadályozza, hogy a szlovénok összefogjanak a horvátokkal. A felek nemzetközi közreműködéssel július 4-én tűzszünetet, majd három nappal később átfogó megállapodást kötöttek. A háború csupán tíz napig tartott, és amíg a szlovén fél 18 halottat és 182 sebesültet, a JNH 44 halottat és 146 sebesültet vesztett. Őszre a jugoszláv fegyveres erők kivonultak az országból, 1991. október 7-én pedig Szlovénia újra életbe léptette a függetlenségi nyilatkozatát, míg az új ország első elnöke Milan Kucan lett.

„HA VALAKI ABBAN REMÉNYKEDETT, HOGY A HORVÁT-SZERB INCIDENS IS ILYEN SIMÁN RENDEZŐDIK, NOS, AZ ALAPOSAN TÉVEDETT”

A horvát függetlenség kikiáltására válaszul a szerbek több miniállamot hoztak létre, amelyek aztán 1992 februárjában 17 ezer négyzetkilométeres területen egyesültek, és félmillió lakossal létrejött a Krajinai Szerb Köztársaság, melynek fővárosa Knin, első elnöke a későbbi háborús bűnös Goran Hadzsics lett. Önálló haderőt szerveztek és jövőjüket a nagyszerb állam részeként képzelték el. Milosevics szerb elnök ebben az esetben nem habozott egy pillanatig sem a JNH alakulatait bevetni. Belgrád arra törekedett, hogy a határmenti szerb települések elfoglalásával olyan összefüggő területet hozzon létre, amit aztán Boszniával együtt Szerbiához csatolnak. A katonai konfliktus kirobbantásához azt a taktikát választották a szerbek, hogy kiprovokálták a horvátok válaszcsapásait, és a szerb kisebbség védelme ürügyén bevonult ezekre a területekre a jugoszláv hadsereg. A reguláris erők mellett megjelentek a szerb szabadcsapatok – Vojiszlav Seselj vajda csetnikjei, valamint az Arkan vezette Szerb Önkéntes Gárda, ismertebb nevén a „Tigrisek” –, és a fegyveres harc innentől kezdve véres háborúvá vált.

A nacionalista szabadcsapatok mindkét oldalon elkezdték módszeresen irtani a másik felet. A legemlékezetesebb csata Vukovárnál zajlott, amelynek szerb ostroma alatt a támadók naponta átlagosan 8-9 ezer gránátot lőttek ki a városra, majd a város elfoglalását követően megkezdődött annak kifosztása, és a kórházból elhurcolt több mint 200 sebesült horvát katonát és civilt egy közeli farmon végeztek ki. A mészárlásért 2010-ben Borisz Tadics szerb elnök a helyszínen kért bocsánatot.

Szeptemberben a horvátok országszerte elfoglalták a JNH fegyverraktárait, rengeteg fegyvert zsákmányoltak, és megindultak az ellentámadások. A háború hat hónapja alatt a szerb szakadárok és a jugoszláv csapatok Horvátország 30 százalékát vonták ellenőrzésük alá. Noha a szembenálló felek a nemzetközi tárgyalások eredményeként a felek 14 tűzszünetet kötöttek, majd rúgtak fel, végül 1991 decemberében a harcok leálltak és ENSZ békefenntartó csapatok érkeztek. A független Horvátországot elsőként Németország, majd a többi állam is elismerte.

„A HORVÁT FÜGGETLENSÉGI HÁBORÚ ELSŐ SZAKASZÁBAN MINTEGY 20 EZREN HALTAK MEG, MELYNEK FELE CIVIL VOLT”

Kétszáz ezer horvát, valamint több tízezer szerb és bosnyák menekült elvesztette otthonát. A szembenálló felek gyakran megsértették a nemzetközi jogot és a hadviselés szabályait. A hadifoglyokat kivégezték, bántalmazták. Nem voltak tekintettel a civil lakosság biztonságára, romboltak, fosztogattak. Mindkét oldal arra törekedett, hogy az ellenőrzése alatt álló területeket etnikailag homogenizálja. Ennek során egyaránt alkalmazták az etnikai tisztogatásokat jellemző módszereket: városokat, falvakat romboltak le, védtelen civileket gyilkoltak és űztek el tömegesen. Mindkét oldalnak megvoltak a gyilkosai és áldozatai is.

„SZERB RÉSZRŐL ARKAN ÉS RATKO MLADICS, MÍG HORVÁT OLDALRÓL ANTE GOTOVINA A LEGISMERTEBB HÁBORÚS BŰNÖS”

Érdekesség, hogy mindkét nép hősként ünnepelte őket, háborús hősként. Noha a szerbek jóval több tisztogatást hajtottak végre horvát területen, a horvát-szerb háború legnagyobb etnikai tisztogatását 1995-ben a horvátok hajtották végre, amikor a Vihar hadművelet keretében lerohanta a Krajinai Szerb Köztársaságot. A háborús bűnösként elítélt Gotovina tábornok csapatai a jelentések szerint 112 civilt kivégeztek és módszeresen elűzték a szerb lakosságot. Összesen 150-200 ezer krajinai szerb menekült Boszniába.

moszkvater.com