Huszonnégy évvel ezelőtt Ratko Mladic vezette boszniai Szerb Köztársasági Hadsereg – Vojska Republike Srpske (VRS) – a település környékén mintegy 8700 bosnyákot végeztek ki. A VRS mellett a Skorpiók néven ismert szerb katonai alakulat is részt vett a mészárlásban.

Egy asszony imádkozik a srebrenicai vérengzés emlékhelyén, a potocari temetőben 2019. július 10-én
Fotó:EUROPRESS/Samir Yordamovic / Anadolu Agency

Több mint ötezren vesznek részt a 14. alkalommal szervezett srebrenicai békemenetben, amely hétfőn indult a bosznia-hercegovinai Tuzla melletti Nezuk faluból, és szerdán érkezett meg Srebrenicába, ahol július 11-én, azaz csütörtökön Potocari faluban kialakított emlékhelyen emlékeznek meg a helyszínen a huszonnégy évvel ezelőtti mészárlásról emlékeznek meg. A világ minden tájáról érkezett résztvevők 110 kilométert tettek meg három nap alatt, ellentétes irányban mentek végig azon az úton, amelyen a srebrenicai muszlimok 1995-ben menekültek a tömegmészárlás elől. Az ünnepi megemlékezés keretein belül 33 újonnan azonosított áldozatot temetnek el, és ezzel 6643-ra nő az oda temetett áldozatok száma.

De mi is történt 1995. július 11-én, illetve az azt követő pár napon? Nos, a modernkori európai történelem egyik legsúlyosabb népirtása: a boszniai polgárháborúban a szerb erők Srebrenica városának környékén több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút mészároltak le. A lelketlen és megmagyarázhatatlan öldöklés kiváltó okát sokan próbálták már kideríteni, magyarázni. Az 1990-es években lezajlott balkáni háborúk alatt elemeire esett szét Jugoszlávia, hiszen 1991 nyarán Horvátország és Szlovénia, majd 1992. március 1-jén Bosznia-Hercegovina kikiáltotta függetlenségét. Utóbbi esetben a köztársaságon belül élő szerb, horvát és bosnyák közösség közötti konfliktusok, villongások olyan szintre emelkedtek, hogy mindhárom nemzetiség között véres polgárháború tört ki, amelynek rengeteg civil áldozat árán csak 1995-ben lett vége. Fizikailag, ugyanis a lelkekben vélhetően egy életre szóló sérülések alakultak ki. A harcok során mintegy 100 ezer ember vesztette életét, s közel kétmillió kényszerült elhagyni otthonát.

Természetesen mindhárom nemzetiség követett el a másik ellen elítélendő és megbocsáthatatlan cselekedeteket – csoportos erőszak, családok elűzése a szülőhelyéről, kivégzések, pogromok –, ám olyan, szervezett népirtásra, mint Srebrenica esete egyszer sem fordult elő. A boszniai szerb enklávéba ékelődött, túlnyomórészt muszlimok lakta település a nemzetiségi ellentétek, a háborús szenvedések jelképévé vált. Mind a mai napig, és tagadhatatlan, hogy mind a szerbekből, mind pedig a bosnyákokból – finoman fogalmazva is – heves reakciókat vált ki.

Holott az egész talán elkerülhető lett volna, ugyanis az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993. április 16-i határozatában öt másik boszniai várossal együtt védett övezetté nyilvánította Srebrenicát, amely ettől kezdve holland békefenntartók védelme alatt állt. A könnyűfegyverzettel ellátott pár száz holland katona azonban nem volt képes ellenállni a jól felfegyverzett – tankokkal és nehézfegyverzettel, tüzérséggel –, Ratko Mladic tábornok vezette szerb erők támadásának, s 1995. július 11-én jóhiszeműen átadta nekik a menekültekkel zsúfolt települést, miközben megállapodást kötöttek a szerbekkel arról, hogy a civil lakosság sértetlenül távozhat.

A Mladic irányította szerb alakulatok azonban nem tartották be a megállapodást, és erőt demonstrálva éppen a holland békefenntartók szeme előtt leszállították, majd a férfiakat és a fiúkat elhurcolták a környező erdőbe, és a következő napokban brutálisan lemészároltak őket. A nőket, gyerekeket és időseket, több ezer embert a bosnyákok által ellenőrzött területek felé indították. Később a hágai Nemzetközi Törvényszék előtti perben a várost elfoglaló dandár két parancsnoka azt vallotta, hogy a kivégzéseket előre eltervezték, a cél az volt, hogy egyetlen muszlim se maradjon a városban. A holland katonák nem tudtak, mertek cselekedni, hiszen légi segítséget hiába kértek korábban, később majdnem a kontingens fele súlyos bűntudattal és a poszttraumás stressz szindrómával szenved Srebrenica miatt, és közülük rengetegen a mai napig nem tudnak szabadulni az akkor szerzett démonaiktól, többen önkezükkel vetettek véget életüknek. A dpa szerint a srebrenicai eseményeket követően a horvát fővárosba, Zágrábba küldték a sokkos állapotban lévő katonákat, hogy részt vegyenek a védelmi minisztérium grillpartiján, ahol Vilmos Sándor akkori holland koronaherceg, jelenlegi király volt a díszvendég. Ráadásul egy holland bíróság 2013-ban kártérítésre kötelezte Hollandiát, mert a békefenntartók nem védték meg a muszlim férfiakat.

„A menekültek nyomorúsága, a halálfélelem vagy az állandó fenyegetettség érzése: ezek az emlékek senkit nem eresztenek. A legrosszabb az a tehetetlenség volt, hogy katonaként semmit nem tehettünk. Mindegyikünknek tíz tölténye volt összesen. Cserbenhagytak minket. Az ENSZ és a saját kormányunk is. Srebrenica tönkretette az életem. Szinte még gyerekként vettem részt a kelet-boszniai bevetésen” – mondta a holland Derk Zwaan, aki 19 éves fiatalként élte meg a mészárlást, és 24 évvel a borzalmas események után is poszttraumás stressz szindrómával küzd.

A srebrenicai tömegsír feltárása 1996-ban
Fotó:EUROPRESS/Odd ANDERSEN/AFP

A napokig tartó vérengzést követően a holttesteket tömegsírba temették, és a nyomok eltüntetése érdekében földgyalukkal kihantolták és újabb tömegsírokba rejtették a maradványokat a későbbiek folyamán. A város környékén több mint 50 tömegsírt tártak fel, s még mindig bukkannak újabbakra. Az exhumálások során előfordul, hogy egy áldozat földi maradványai több helyről kerülnek elő, eltemetni csak akkor engedik őket a hatóságok, ha a holttest legalább kétharmad részét fellelik. A hágai Nemzetközi Törvényszék 2004-ben, az ENSZ Nemzetközi Bírósága pedig 2007-ben népirtásnak minősítette a mészárlást és fő felelősként Ratko Mladic hadseregparancsnokot és Radovan Karadzic akkori boszniai szerb elnököt nevezték meg. Mindketten évekig bujkáltak, de végül elfogták és kiadták őket Hágának, és több más, a vérengzésben szerepet vállaló emberrel együtt elítélték őket: Mladic életfogytiglant, míg Karadzic 40 évet kapott jogerősen. A hágai bíróság Mladicot a 11 pontos vádiratból 10-ben bűnösnek talált, többek között kétrendbeli népirtás, valamint háborús és emberiesség elleni bűncselekmények – egyebek mellett gyilkosság, deportálás, kényszerkitelepítés, üldözés és túszejtés – pontban. Mladic az ítélethirdetés alatt kiabálni kezdett a tárgyalóteremben, ahonnan végül kivezették. Azon bosszankodott, hogy a bíró elutasította ügyvédje kérését, hogy Mladic magas vérnyomása miatt halasszák el az ítélethirdetést.

A boszniai szerb hatóságok mindmáig tagadják a népirtás tényét, sokáig azt állították, hogy a város bevételekor legfeljebb kétezer bosnyák esett el, s mindannyian katonák voltak. A szerb közvélemény ma is úgy tartja, hogy a srebrenicai mészárlás egyfajta bosszú volt a boszniai muszlimok által a szerbekkel szemben elkövetett kegyetlenségekre. Kilenc évvel a történtek után, 2004 júniusában történt az első áttörés, amikor a boszniai szerb kormány elismerte, hogy mészárlás történt, melyet Dragan Csavics akkori boszniai szerb elnök a szerb történelem “fekete fejezetének” nevezett. 2005-ben és 2010-ben Boris Tadics szerb elnök a megbékélés szándékával részt vett a srebrenicai megemlékezéseken, és bocsánatot kért mindenkitől a szerbiai polgárok nevében elkövetett bűntettekért. Tomislav Nikolics szerb elnök 2013-ban ugyancsak bocsánatot kért a Srebrenicában történtekért, de kijelentette, hogy a bűncselekményeket “a szerbek nevében egyes konkrét személyek követték el”. 2015 júniusában hasonló kijelentést tett Aleksandar Vucsics szerb miniszterelnök is.

A szerbekkel mindig is a közös vallás és a szoros kulturális kapcsolatok miatt is közel álló Oroszország – és mellette Kína is kifogásolta a szövegezést – ebben a kérdésben sem tagadta meg önmagát, és 2015-ben megvétózta az ENSZ Biztonsági Tanácsában (BT) azt a brit határozati javaslatot, amely népirtásként ítélte volna el a srebrenicai tömegmészárlást annak 20. évfordulója alkalmából. Vitalij Csurkin orosz ENSZ-nagykövet azt mondta, Moszkva szerint a brit javaslat nem konstruktív, konfrontatív és politikailag motivált, és a nem szavazatával kapcsolatban arra hivatkozott, hogy a határozatjavaslat elfogadása a térségbeli feszültségek növekedésével járna abban az esetben, ha kizárólag a boszniai szerbeket állítják be háborús bűnösnek, akkor ez még nagyobb megosztottságot eredményezne a Balkánon. Egyúttal azt állította, a vétó nem jelenti azt, hogy Moszkva szemet huny Srebrenica áldozatainak szenvedése felett, ugyanakkor felhívta arra a figyelmet, hogy a boszniai szerbek és a horvátok is szenvedtek a háború alatt. A népirtás szó helyett azt szerette volna a tervezetbe beletenni, hogy „a volt Jugoszlávia területén történt konfliktusokban különböző etnikai vagy vallási hátterű személyek ellen elkövetett, a nemzetközi közösség számára aggodalomra okot adó bűncselekményekről” legyen benne szó. Nagy-Britannia felháborítónak nevezte az orosz nem szavazatot és a hozzáállást. Az Oroszországhoz hasonlóan egyébként Szerbia sem ismeri el, hogy népirtás történt volna Srebrenicában, a hivatalos belgrádi álláspont szerint a háborús bűncselekményeket a szerbek nevében egyes konkrét személyek követték el.

A bosnyákokkal szembeni etnikai tisztogatásokban sok ezren haltak meg más helyszíneken is –többek között Bratunac, Brčko, Foča, Zvornik, Cerska, Snagovo –, de Srebrenica az áldozatok száma, a kivégzés hidegvérű brutalitása és a nemzetközi közösség tétlensége miatt is a délszláv háborúk kegyetlenségének és értelmetlenségének szimbólumává vált. Mostar, Szarajevó blokádja vagy Vukovár mellett Srebrenica borzalmainak képei is beleégtek az európai közösségi emlékezetbe.

moszkvater