Megdöbbentően sokan hiszik, hogy nem történt meg, bizonyítékokat keresnek, összeesküvés-elméleteket gyártanak, a saját beszűkült világukból indulnak ki, ahol soha, semmilyen grandiózus dolog nem valósult meg. Pedig de. A holdra szállás megtörtént, hogy is ne történt volna? Az Amerikával éppen pattanásig feszülő hidegháborúban álló Szovjetunió összes távcsöve, rádiója, és hírszerzője az eget kémlelte. Mivel az űrverseny nemzeti kérdés volt, ekkora ziccert nem hagytak volna ki az amerikaiak lebuktatására. Nem mintha ne bukhatott volna ki a kamu magától a NASA-tól: az Apollo programon külsősökkel együtt 400 ezer ember dolgozott, a titoktartást megoldani tulajdonképpen lehetetlen lett volna.

A legutóbbi poszt azokat az eseményeket dolgozta fel, amelyek ötven évvel és négy nappal ezelőtt történtek, azaz a felbocsátott Saturn V már megtett másfél fordulatot a Föld körül. A 183 kilométeres magasságban keringő egységet az S-IVB rakétafokozat újabb begyújtásával állították röppályára a Hold felé. Mindössze fél órányi nyugalom jutott a személyzetnek, ezután Collins irányításával megkezdődött a holdkomp-retrakció. Tulajdonképpen arról volt szó, hogy a parancsnoki modult leválasztották a rakétafokozatról, a modul 180 fokos fordulatot végzett a kereszttengelye körül, majd a már a céljának már háttal repülve visszakapcsolták a holdkompra.

Miután befejezték a műveletet, a parancsnoki modul kormányhajtóműveivel kihúzták a holdkompot a rakétafokozatból, az egység pedig megkezdte háromnapos útját a hold felé. Az S-IVB rakétafokozata kiürült, így feleslegessé vált, a földről távirányítással módosították a pályáját úgy, hogy véletlen se találkozhasson az űrhajóegyüttessel. A fokozat a Hold mellett elhaladva végül Nap körüli pályára állt.

Az Apollo-11 és általában a holdra szállás igazán ikonikus jelképe a Saturn-V rakéta, hiszen monumentális, pokolian erős, és ha űrutazásról van szó, az ember agya eleve könnyebben áll rá a végtelenbe törő lángcsóvára. Pedig a Lunar Modul, a holdkomp legalább ennyire nélkülözhetetlen volt a küldetéshez, ráadásul ennek nem csak a holdig kellett eljutnia, de el is kellett hagynia a Hold felszínét. És hát mind a mai napig a Holdon hátrahagyott hat LM (néha lem-ként is hivatkoznak rá), az emberiség összes járműve, ami valaha embert juttatott más bolygóra.

A hat eszköz kifejlesztése és megépítése mai értéken számolva több mint 21 milliárd dollárt vitt el, élettartamuk mégis mindössze 75 óra volt. Még csak a súlyukat sem lehet meghatározni, hiszen küldetésenként változott a felszerelés, amit magával vitt, az Apollo-11-nél használt Sas száraz súlya körülbelül 4,5 tonna volt. És ami Wernher Von Braun a Saturn-V-nek, az Tom Kelly a holdkompnak.

Tom Kelly (balra) és az űrkomp

Tom Kelly (balra) és az űrkomp

Fotó: Dan Beaumont Space Museum / Youtube

Kelly szemtelenül fiatalon került a tűz közelébe, 1956-ban diplomázott a Columbia Egyetemen, majd pályakezdő mérnökként a Grummannál helyezkedett el. Kelly, és mérnökök kisebb csoportja már jóval Kennedy 1961-es Még ebben az évtizedben eljutunk a Holdra beszéde előtt elkezdett dolgozni a LOR-on. Az űrkutatás komolyan hangzó rövidítések tömkelege, ezt viszont elég leíró: Lunar Orbit Rendezvous, azaz hold körüli pályán végrehajtott randevú. A probléma az volt, hogy ha egy űrhajóval akartak volna leszállni a Holdon, majd azzal visszaindulni, még ennél is nagyobbnak kellett volna lennie, hiszen még több üzemanyagot kellett volna cipelnie. Kelly csapata ezért teljesen más irányból kereste a megoldást.

Az volt az ötletük, hogy egy két fődarabból álló egységet indítanak a Holdra: egy nagyobbat, amelyben az űrhajósok utaznak, ez volt a parancsnoki modul, és egy kisebbet, amivel elérik a Hold felszínét, majd onnan felemelkednek, és újra rácsatlakoznak a parancsnoki modulra, utóbbi a holdkomp. Ezzel a megoldással lényegesen kompaktabb egységet is elég volt felküldeni, kevesebb üzemanyagra volt szükség, és elég volt egy rakétaindítás. Ellenben földöntúli (bocs) kockázatot vállaltak azzal, hogy össze kellett kapcsolni a Hold körül keringő parancsnoki modult a bolygó felszínéről felemelkedő holdkomppal.

A NASA 1962-ben döntött úgy, hogy a Hold megközelítésére és a hazajutásra a LOR az ideális módszer, a Grummannak pedig több év előnye volt a fejlesztésben, így megnyerték a tendert. Hét év állt Kelly és a csapata rendelkezésére, hogy elkészítse a holdkompot, és az utolsó részletekig kidolgozza a manővert. Hiába dolgozott háromezer mérnök és négyezer technikus Kelly alatt, még el sem hangzott a Kennedy beszéd, már lemaradásban voltak. A feladat borzasztó nehéz volt, Kelly úgy próbálta megkönnyíteni a munkát, hogy bevezette a transzparens inkluzivitás elvét, és rendre elhívta az űrhajósokat és a NASA mérnökeit, hogy megismerjék és véleményezzék a technikát. Az LM-3-mal (Spider) sikeres föld körüli teszteket végeztek, az LM-4 (Snoopy) már megközelítette a Hold felszínét, az LM-4 (Eagle — Sas) pedig leszállt. Kelly ekkor még a negyvenet sem töltötte be.

Ez csak leírva tűnik egyszerűnek, pokoli sok munka, végtelen próbák sorozata, és rengeteg gyakorlás állt a manőver mögött. Mivel szűkében voltak a helynek, az egység üzemanyagból és oxigénből is csak a szükséges mennyiséget vitte magával, minimális tartalékokkal, ennél fogva az utolsó pillanatig vártak a holdkomp üzembe helyezésével. Az űrhajó már tízszer megkerülte a Holdat, mire a holdkomp pilóta és a parancsnok (Armstrong és Aldrin) átmászott a leszállóegységbe, és megkezdték a felélesztést, persze csak azután, hogy egy órát a ruha felvételével töltöttek.

A tánc a tizenharmadik keringésben kezdődött, ekkor választották le a holdkompot a parancsnoki modulról, nem sokkal utána megforgatták a tengelye körül, így a fent maradó Collins ellenőrizni tudta, nem sérült-e meg holdkomp. Helytakarékossági okokból zárt lábakkal tárolták a rakétában, amikor kinyitották, Aldrin a Sasnak szárnyai vannakkijelentéssel nyugtázta, hogy a Holdkomp süllyedésre kész. A tizennegyedik keringés során kezdődött a fékezés, és a magasság csökkentése, a holdkomp 15 ezer méterre közelítette meg a bolygó felszínét. Ez az a magasság, ahonnan még viszonylag könnyen vissza lehetett volna térni parancsnoki modulhoz.

Apró komplikáció adódott viszont a telemetriával, mivel a NASA központjába akadozva érkeztek be a repülési adatok, így a repülésirányító Gene Kranz nem tudta kiadni leszállási engedélyt. A problémát végül a leszállóegység finom megdöntésével sikerült kiküszöbölni, így az antenna megfelelő szögben sugározta a jeleket az átvitelhez. Kranz megadta a landolási engedélyt, a komp tovább ereszkedett.

Ezerszer elmondták már, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a számítógép, ami a holdra vitte az űrhajósokat, most a telefonunkon futó Angry Birdsöt nem vinné el. Problémát jelentett például, amikor a holdkomp és a talaj távolságát figyelő radar jelei egyszerűen túltöltötték a számítógép memóriáját, még a küldetés megszakítása is felmerült. A földi irányítás ítélte meg úgy, hogy a probléma elhanyagolható, hiába ismétlődött meg 3000 méter magasan, a süllyedés folytatódott.

Landol a holdkomp

Landol a holdkomp

Fotó: NASA

A leszálló egység a felszínhez közeledve függőlegesbe állt, ekkor még mindig a számítógép vezérelte, hiszen csak az volt képes kellően finom irányváltásokkal operálni, hogy a lehető legkevesebb üzemanyag égjen el a manőverezés során. A személyzet feladata tulajdonképpen a rendszerek felügyelete volt, ám amikor Armstrong látta, hogy a tervezett leszállóhelyen autónyi sziklák és mély kráterek vannak, amik borulással fenyegettek, kemény döntést hozott, átkapcsolt kézi vezérlésre. A számítógép finom pályamódosításai nem lettek volna elegek a kőmező elkerüléséhez, a kézi vezérlés viszont fokozott üzemanyag fogyasztással járt, kiélezett helyzet alakult ki.

A végtelenül higgadt Armstrong, az ember, aki még hagyományosan hidegvérű pilótatársai közül is kitűnt azzal, milyen nyugalommal képes kezelni a vészhelyzeteket, átvette az irányítást. Nem tudta egyszerre a tájat és a műszereket figyelni, ezért Aldrin a folyamatosan beolvasott értékekkel segítettet a parancsnok munkáját. A komp az 50 méter magasan érte el azt a szintet, ahonnan már nem volt lehetőség a biztonságos leválasztásra, mindenképp le kellett szállni. Kigyulladt visszajelző, ami arra figyelmeztetett, hogy 60 másodperre elég az üzemanyag, nem sokkal később a 30 másodperces jelzés is megérkezett, ám ekkora még mindig volt minimális oldalirányú mozgás, amelyet meg kellett állítani. Nem sokkal később Aldrin csak annyit mondott: Kontakt fény.

Ez utalt arra, hogy komp aljára szerelt jó 1,5 méteres pálca elérte a hold felszínét. Armstrongnak le kellett volna állítania a hajtóművet, hogy a holdkomp ráhuppanjon a csillapított talpaira, de nem tette, olyan finoman engedte le az utolsó métereken az egységet, hogy a teleszkópok nem mozdultak be. 20 másodpercnyi üzemanyagjuk maradt.

1969 július 20-án, 20:17-kor történt meg, és elhangzott a nap első kitörölhetetlenül a történelembe vésődő mondata:

Houston, itt a nyugalom bázis. A Sas leszállt.

Távol volt még az ünneplés, a leszállás után előirányozott nyolcórás, biztonsági pihenő végül a legénység kérésére elmaradt, azonnal megkezdték a felszállásra való felkészülést. Ez volt a logikus lépés, hiszen könnyebb úgy dolgozni, hogy a holdkomp bármikor képes visszaindulni. A NASA ekkoriban még perben állt egy ateistával, aki sérelmezte, hogy az 1968-as holdutazás alkalmával az űrhajósok a Teremtés Könyvéből idéztek. Aldrin emiatt később vallotta csak be, hogy a felkészülés után úrvacsorát vett, hiszen ekkor erősen vitatott volt, hogy az űrhajósok a rájuk irányuló közfigyelmet kihasználhatják-e vallási üzenetek továbbítására.

A 7 méter magas 9×9 méter alapterületű holdkomp alig pár centinyire süllyedt a Hold púderszerűen finom felszínébe. A leszállás és a holdkomp kabinjának nyitása között csaknem 6 óra telt el, csak a kabin nyomáskiegyenlítése közel 40 percig tartott. A holdséta július 21-én, 2:51-kor kezdődött, Armstrong ekkor mászott ki a kabinból és ereszkedett le a létrán a leszálló talpra. Nagyot kellett lépnie, hiszen a teleszkópok nem ültek össze, és alig 5 perccel később, 2:56-kor megtörtént a lépés, aminek a jelentőségét nem lehet alábecsülni.

Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.

(„That’s one small step for [a] man, one giant leap for mankind.”)

364297main 6900937 1600-1200

Fotó: NASA

Akkora mérföldkő volt ez, mint amikor az első majom lemászott a fáról, hiszen ember ekkor jutott el először egy idegen égitestre. 400 ezer ember megfeszített munkája, számos emberáldozat, felfoghatatlan anyagi ráfordítás után a földi gravitáció egyhatodában ott bicegett a szerencsétlen, törékeny ember. Számos faj áll felette fizikailag, de az összetett gondolkodás képessége mégis képessé tette arra, hogy elhagyja a bolygót, ahol évmilliárdokig fejlődött, és megvetett lábát egy másikon. Egy milliárd ember nézte, legalább ugyanennyi hallgatta az eseményeket, és biztos vagyok benne, hogy aznap a világ bármely pontján egy egész kicsit jobb volt embernek lenni.

Armstrong elsőre körbejárta a holdkompot, sérülések után kutatva, majd gyorsan kőzetmintákat vett. 15 perccel később Aldrin is engedélyt kapott a holdsétára, nem kevésbé híres szavakkal foglalta össze a látványt:

Varázslatos sivárság.

Geológia vizsgálatok és kísérletek sorát végezték el, és jött talán a legszebb pillanat, az emléktábla leleplezése. Ezen a következő szöveg olvasható:

Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.

58e806f677bb70565e8b4d06-1536-1152

Az amerikai zászló felállítása nem területfoglalást jelzett, a hasonló lépés volt ez, mint amikor a hegymászók a csúcson hagyják a nemzetük lobogóját. 12 méterre a holdkomptól állították fel, mára vélhetően teljesen fehérre szívta a napsugárzás, így kicsit olyan, mintha a franciák jártak volna ott. Nem mintha számítana, hiszen felszállás közben az áramlatok felborították. Az űrhajósok ezután lefolytattak egy telefonbeszélgetést Nixon elnökkel, aki amellett, hogy méltatta a teljesítményüket, jó előre bekészítette a fiókba az űrhajósok nekrológját is. Hiszen erősen benne volt, hogy sosem térnek vissza.

Eközben Collins a Hold körül keringett, nagyjából a világ legmagányosabb embereként, abban a 47 percben legalábbis mindenképp, amíg a Hold takarásában tartózkodott, teljes rádiócsendben. Csak később mesélt arról, hogy mennyire rettegett, hogy őt teszik meg bűnbaknak, ha valami nem sikerül, hiszen az ő felelőssége volt talán a legnagyobb, össze kellett szednie társait. Emiatt talán méltatlan, hogy az Apollo-11 kapcsán az ő nevét említik talán a legritkábban, hiszen ha valakin, akkor Collinson elképesztő nyomás volt. Egy napot töltött egyedül, több forgatókönyv állt rendelkezésére vészhelyzetre, számára a legnyomasztóbb az volt, hogy úgy tér haza, hogy társai nincsenek vele.

Armstrong és Aldrin a Holdon töltött 21 óra és 40 perc után kezdte meg a felszállási előkészületeket. Érdekes, hogy egy orosz szonda is érkezett a holdra július 21-én, ennek feladata mintavétel és fényképek küldése lett volna, de a Luna 15 végül nem tudott landolni, mindössze 800 kilométernyire a Nyugalom tengerétől irányítás nélkül csapódott a felszínbe. Miután a Sas legénysége minden ellenőrzési procedúrát elvégzett, nyomás alá helyezték a hajtóművet, elindították a felszálló programot, majd minden dráma nélkül a felszálló modul elemelkedett az immáron csak felszállóállványként működő alsó részről.

Folytatás innen, amikor eljön az ideje. Ha addig is olvasnál még nálunk a témában, ajánljuk az első Holdutazás ötvenedik évfordulójára szánt sorozatunk nulladik részét az ehhez szükséges rakétatudomány születéséről, és a második részt, amely a Saturn-V-öt taglalja. 

totalcar.hu