1. AUGUSZTUS 1.

Amikor az ellenzéki napilap a német–magyar diplomáciai kapcsolatok romlásáról ír, nem kell rajta csodálkoznunk, mert az ellenzéki napilap gyakran lát kivetnivalót a jelenlegi kormány külkapcsolataiban. Úgy vélik, ha meghiúsul egy találkozó, az nyilvánvaló jelzés a külföldi partner részéről: nem kívánunk tárgyalni. Ha mégis létrejön a megbeszélés, annak témája csakis Magyarország megdorgálása lehet. Ha pedig a külföldi partner dicsérettel illeti hazánkat, az minden bizonnyal annak jele: ő maga is korrupt, autoriter, akivel a szabad világ vezetői szóba sem állnak.

Nagyjából ilyen logika mentén értelmezte Heiko Maas német külügyminiszter budapesti útjának lemondását az ellenzéki napilap, noha, mint kiderült, a német fél feltorlódott hazai, belpolitikai jellegű programjai kuszálták össze a szálakat és hiúsították meg a találkozót Szijjártó Péter külügyminiszterrel. Egyébként sem tűnt hihetőnek az a magyarázat, miszerint Magyarország nem tud időt szakítani egyik legfontosabb szövetségesére. A diplomácia világában egy ilyen negatív gesztus – egy előre megbeszélt találkozó indokolatlan lemondása – több mint üzenetértékű volna.

Márpedig Magyarország sem most, sem korábban nem üzente azt Németországnak, hogy a kapcsolatokat visszaminősítette volna, ami indokolttá tenné, Szijjártó Péter miért „nem ér rá” Heiko Maas fogadására. Nem ezt az üzenetet hordozza az a tegnapi bejelentés sem, hogy Angela Merkel kancellár augusztus 19-én, a páneurópai piknik 30. évfordulója alkalmából Sopronba látogat, ahol együtt ünnepel Orbán Viktor miniszterelnökkel – ahogy tette azt tíz évvel ezelőtt, és tenné minden bizonnyal tíz év múlva is, ha még mindig kancellár volna (de ennek az esélyeit most ne firtassuk).

Németország mindig is iránytű, igazodási pont volt a szláv népek gyűrűje által körbevett Magyarországnak. A történelmi és kulturális összefonódás legalább olyan jelentős, mint Lengyelország viszonylatában – a gazdasági még annál is lényegesebb –, s bár két jó barát kapcsolatáról talán nem beszélhetünk, megbízható partneréről és szövetségeséről igen. A németekben ugyanis – más európai népekkel, gyakran ellenséges szomszédainkkal szemben – mindig megvolt a kellő józanság ahhoz, hogy a viszonyunkat megterhelő legviharosabb időkben is fennmaradjon a párbeszéd iránti igény. Természetesen érdeke volt ez a mindenkori berlini vezetésnek is, amely nem akarta átjátszani a kelet-európai térségben betöltött vezető szerepét más nagyhatalmaknak.

Kétségtelen, hogy kapcsolatainkban nagy törés keletkezett a bevándorlási válság kirobbanásakor, amikor a Willkommenskultur és a nyitott kapuk német politikája állt szemben a kerítést építő Magyarország filozófiájával. Rendszeresen zúdulnak ránk a német lapok kritikái is, amelyek szerzői úgy festik le sötét diktatúrának hazánkat, hogy közben sosem jártak nálunk.

Ettől függetlenül a jelenlegi jobboldali magyar kormány Németország-politikájának középpontjában a konstruktív, párbeszédre épülő viszony fenntartása áll, függetlenül attól, hogy kereszténydemokrata, szociáldemokrata vagy liberális irányultságú berlini külügyminisztériummal kell dolgozni. Ez a viszony akkor is működőképes, amikor Angela Merkel megkérdőjelezi az illiberális demokrácia értelmét, Manfred Weber kijelenti, nem kér a magyarok szavazataiból, Martin Schulz pedig a menekültügyi szolidaritást kéri számon Budapesten.

Magyarországnak azonban túl kell lépnie a választási kampányokból és az aktuálpolitikai eseményekből fakadó üzengetéseken. A nagyhatalmi játszmák okozta bizonytalanság közepette a német–magyar kapcsolatokat érdemes higgadtan kezelni, mindig a józan ész medrébe terelni.