https://magyarnemzet.hu/velemeny/az-elmelethez-igazitott-tenyek-7298723/

  1. szeptember 16.

 Ircsik Vilmos

A német közszolgálati televízió, a ZDF szeptember negyedikén amolyan megemlékezésféleként mutatta be A döntés órái – Angela Merkel és a menekültek című dokumentumfilmjét, abból az alkalomból, hogy Németország négy évvel ezelőtt nyitotta meg határait a Magyarország és Ausztria felől érkező migránstömegek előtt. A film hangvétele miatt a berlini magyar nagykövet nyílt levélben tiltakozott a ZDF intendánsánál, de okosabbak ettől igazán nem lettünk.

Sok egyéb mellett például nem tudtuk meg, hogy miért kell egy esemény negyedik évfordulójáról egyáltalán megemlékezni. Négyévenként legfeljebb labdarúgó-világbajnokságot vagy olimpiát rendeznek. Bevett szokás szerint a házassági évfordulót kivéve az ilyen szempontból első, kereknek nevezhető évforduló az ötödik, amikor például az érettségi találkozókat tartják. Ezen a gyanús nyomon elindulva reményeink szerint talán eljutunk azokhoz a mélyebb összefüggésekhez, amelyeket értelemszerűen sem egy nyílt levél, sem egy rövid nyilatkozat nem tárhat fel.

Szerencsénkre és stílszerűen az oknyomozást a német kultúrkörben lehet elkezdeni. A közismert anekdota szerint Hegelt egyszer megkérdezte egy tanítványa: Mi van akkor, ha a tények nem felelnek meg elméleteinknek? Annál rosszabb a tényeknek – válaszolta neki a filozófus. Nos, A döntés órái rendezője, a dortmundi Christian Twente valószínűleg ugyanezt a kérdést tette fel – saját magának: Mit tegyek, ha a négy évvel ezelőtti események tényei nem állták ki az idő próbáját és nem felelnek meg az elméleteinknek? Aztán Hegel nyomán megtalálta rá a kellő választ: annál rosszabb a tényeknek. Én majd az elméleteinkhez igazítom őket. Így is tett. Ettől kezdve és ennek tudatában pedig már nyert ügyünk van. Twente manipulatív alkotómódszere és Angela Merkel kozmetikázása szinte önmagától lepleződik le. Csak meg kell különböztetnünk a film tényanyagát és a valósághoz igazítás eszközeit.

Az előbbi, vagyis a valóságon alapuló tényanyag egyébként nagyon szegényes és már önmagában sem objektív. Egyrészt korabeli felvételeken bemutatja Angela Merkel munkanapját azon a négy évvel ezelőtti pénteken: egy látogatást először Essenben, majd ezt követően Kölnben, ahol az ottani CDU megalakulásának hetvenedik évfordulójára rendezett ünnepségen vett részt. Másrészt úgyszintén korabeli felvételeken felidézi a budapesti Keleti pályaudvaron és környékén történt zavaros eseményeket – szenvedő, szánalmat keltő migránsarcokkal és fenyegetően grasszáló rendőrökkel, valamint később egy rövid bevágásban felidézi Lázár János bejelentését a menekülteket az osztrák határra szállító buszok indításáról. Ezek tehát a dokumentumok, amelyekhez a rendező eleve elfogultan közelít. De a java még hátravan. Mert a film többi része már fikció, amibe Twente apait-anyait belead, hogy a tényeket megfellebbezhetetlenül az elméletéhez igazítsa.

Ebben a fikcióban Angela Merkelt a jóságos, gondos anya pózában már egy színésznő alakítja, aki a Magyarországról érkező vészjósló hírek hallatán, a helyzetet rendezendő, sűrű programja ellenére egész nap szüntelenül a mobilját nyomkodja és ide-oda telefonál. Emberfeletti erőfeszítései közepette igazi hőssé magasztosulva állandó kapcsolatban áll közvetlen bizalmasaival, a berlini kancellári hivatallal, végül pedig az ugyancsak színész által megjelenített rossz emlékű Werner Faymann osztrák kancellárt hívja fel. Vele azt tisztázzák, hogy – a dublini szerződés megszegése nélkül – hogyan lehet megoldani a válságot. A telefonbeszélgetések közben persze Orbán Viktor neve is felbukkan, mint olyan személyé, akire nemhogy nem lehet számítani ebben a nemes küldetésben, hanem egyenesen egyik fő okozója a menekültek sanyarú sorsának.

Innen kezdve aztán a rendező elmélete, politikai elkötelezettsége és elfogultsága végképp a tények fölé kerekedik. Ezt szolgálják a látszólag szintén dokumentum jellegű interjúk, amelyekben a politikusok közül mások mellett szót kap Peter Tauber, a CDU akkori főtitkára, Thomas de Maizière akkori belügyminiszter, továbbá több, Budapestről tudósító liberális újságíró, élükön Martin Kaullal, akik közül néhányan a Keletitől Bicske felé tartó tömeggel tartottak, és még sokan mások, ahogy a filmekben szoktuk olvasni a véget érni nem akaró szereplőlista lezárásaként.

Ezek a riportalanyok Orbán Viktor mellett Horst Seehofert sem kímélik, mivel szerintük a mostani belügyminiszter akkor szándékosan nem reagált az így már nemcsak igazi, hanem magányos hőssé is magasodó Merkel telefonos segélyhívására. Ezek a riportalanyok szánandó, nyolcvanéves, mankós, kerekesszékes aggastyánok és ártatlan gyerekek gyülekezetének állítják be a Bécs felé vezető autópályának gyalog nekivágó tömeget, amelyet állítólag az a veszély fenyegetett, hogy Orbán katonai erőt vet be ellenük. A filmben egyébként Faymann és Merkel mindenekelőtt ennek a veszélynek az elhárítására hozza meg közös döntését az osztrák–magyar, illetve a német–osztrák határ megnyitásáról.

A film fiktív részében még fontos szerepet játszik három válogatottan jó arcú migráns, akik a tömeg élére állva a kitörést szervezik az autópályára. Ők a rendező magyarellenes szócsövei. Még Lázár Jánosnak abban a bejelentésében is csapdát látnak, hogy autóbuszon az osztrák határhoz viszik őket. Ugyanis arra gyanakszanak, hogy a gonosz magyarok jóvoltából valami büntetőtáborba kerülnek.

Ám a legkirívóbb és legfelháborítóbb a film befejező része. Ez képben a vasfüggöny 1989-es átvágásával és a berlini fal 1990-es ledöntésével, hangban pedig az ellenzéki AfD-tüntetésekből vett és félreérthetetlenül a hitleri időkre utaló szövegekkel azt sugallja, azt sulykolja, azt rágja a néző szájába, hogy a menekültek megszabadultak a magyar diktatúra poklából. Hát igen. Hogy is mondta Hegel? Ha a tények nem felelnek meg az elméleteinknek, akkor az az ő bajuk. Akkor annál rosszabb a tényeknek!

A szerző író, műfordító