https://magyarnemzet.hu/ahelyzet/aramszunet-7360175/

  1. OKTÓBER 3.

Sitkei Levente

Louis és Jean-Marc összedugta a fejét a biztosítéktábla előtt, és kereste, hol a baj. Kinek kellett volna ellenőriznie a feszültséget, ki mulasztotta el a karbantartást. Melyik vezeték felel a nagyterem áramellátásáért. Mert bizony ott az a sok öltönyös ember, akik a belga fővárosban arra készülnek, hogy meghallgassák Belgium biztosjelöltjét, Didier Reynderst.

Csakhogy a teremben nincs áram, tehát nincs világítás, nincs tolmácsolás, nincs kivetítés, nincs hangosítás. Áramszünet, a legrosszabbkor. Abban az országban, ahol nincs kormány, az épp bírái előtt álló jelölt pedig ezt a lassan viccé váló testület külügyekért és védelemért felelős posztját hagyta el az Európai Bizottság egyik bársonyszékéért cserébe.

Reynders állócsillag, 1999 óta megszakítás nélkül miniszter, hat különböző kormányban volt pénzügyminiszter, vitte szövetségi szinten a külügyeket, a külgazdaságot, az uniós ügyeket, s a végén megkapta a védelmi tárcát is. Didier Reynderst úgy hallgatták meg, hogy vele kapcsolatban súlyos korrupciós vádakat fogalmaztak meg, amelyekre ő azt mondta, egyszerű rágalmak, szót se érdemes rájuk vesztegetni.

A biztosjelölt az igazságügyi területet kapná Ursula von der Leyen testületében, azaz ő irányítaná, mely tagországgal kapcsolatban veszik elő a szöges korbácsot s kinek az ügyeit kezelik vállrándítással. Reynders pedig visszahozza a régi tézist, miszerint a nyugati tagországok mindig jobban értenek mindenhez, mint az újonnan csatlakozott, keleti barbárok.

Egy belga biztosjelöltnek nem kell feddhetetlennek lennie, egy magyarnak, románnak, lengyelnek igen. Mindig, újra meg újra megkérdőjelezi a brüsszeli központ, hogy mi, a keleti végeken valóban demokratikusan elkötelezett népek vagyunk, belehelyezkedve az igazságosztó szerepébe. Brüsszel egy olyan belga biztos igazságérzetére, jogértelmezésére és személyes véleményére bízza a közép-európai térség, benne Magyarország demokráciájának megítélését, akinek saját tapasztalata gyakorlatilag nem lehet egy normálisan működő parlamenti demokráciáról.

Az a lelki vasfüggöny ma is ott húzódik, és hiába látható, hogy a visegrádi országokban olajozottan működik a gépezet, valahogy egyetlen közép-európai vezető se kezdi el kioktatni a törpepártok és egy évre hitelesített kormányok otthonát.

Mert ami ott van, az nem a mi ügyünk, Didier Reynders intézze el a kinshasai (leánykori nevén Léopoldville) belga nagykövetség építése során felfedezett szabálytalanságokat, védje meg magát, döntsön a bíróság. Onnan felénk viszont folyton megy a rendreutasítás, új szabályozási mechanizmusokat, további szankciós lehetőségeket szorgalmaz számos levitézlett politikus, Reynders maga is.

Őt mindig megvédi a tökéletesen beágyazott, betonkemény rendszer. Hazáját se fogják soha elővenni, mégis, mit művelnek itt demokrácia címén, mikor még az államot alkotó egyik kvázi független régiót, Flandriát is ügyvivői kormány irányította, s a hét elején sikerült összetákolni egy kártyavár szilárdságú, de legalább szélsőjobboldali hangulatú koalíciót, amelynek célja Belgium megszüntetése.

Valóban nem csoda, hogy Louis azt hitte, Jean-Marc fogja kicserélni a biztosítékot, de ő akkor épp kígyósat játszott a mobilján, demokratikusan, figyelve az emberi jogokra.

A faluban, ahol élek, a minap áramszünet volt. Előre szóltak mindenkinek, bedobták a postaládába a figyelmeztetést, hogy délután négyig nem lesz áram. Aztán hamarabb végeztek, délben az ABC is, s Tibi, a vegyesboltos is kinyitott, fél egykor már ultiztak a bácsik a kocsma előtti asztalon. Mint Közép-Európában szokás.