https://x-true.info/89005-glave-mida-sergeju-lavrovu-pora-podumat-ob-otstavke.html#comment

 

Moszkva zokszó nélkül fogadta a nemzetközi imázsára Washington által gondosan megválasztva mért csapást. Pedig még az Oroszországot az amerikaiaknak eladó Borisz Jelcin idejében is voltak a kormányban olyan politikusok, akik tudtak méltósággal viselkedni.

Marija Zaharova (1) a „Nagy Játszma” c. programban elmagyarázta: miért nem mondta le Szergej Lavrov az ENSZ Közgyűlés ülésszaka alkalmából New York-ba teendő látogatását azt követően, hogy az USA, mindenfajta indoklás nélkül, nem adott vízumot az orosz küldöttség tíz tagjának. Közöttük volt, például, Kosztantyin Koszacsov, a Szövetségi Tanács (2) tagja. Zaharova erre azt mondta: „minimalizálni kellett azt a kárt, amire azok számítottak, akik igyekeztek feltartóztatni az orosz küldöttséget – illetve hogy az orosz fél „nem kívánt alájuk játszani”.

Maga Lavrov beérte a Mike Pompeo amerikai külügyminiszterrel folytatott megbeszéléssel, aminek alkalmával – mint elmondta – „elfogadhatatlanoknak” nevezte az amerikai fél lépéseit. Egyszersmind, az ENSZ Közgyűlés ülésszakán elmondott beszédében Lavrov fölvetette, hogy az ENSZ székhelyét tegyék át New York-ból Szocsiba. (3)

A miniszter figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy e lépésükkel az amerikaiak kifejezésre juttatták az Oroszország iránti rendkívüli tiszteletlenségüket. Lényegében ország-világ előtt megmutatták, ki az úr a háznál a Földnek nevezett bolygón. Pedig emlékeinkben él az a bizonyos eset a repülőgép visszafordulásáról. Amikor 1999-ben Jevgenyij Primakov akkori külügyminiszter, válaszul a NATO Jugoszlávia ellen megkezdett bombázásaira, már az Atlanti-óceán fölött járva, visszafordíttatta gépét. Ez a diplomáciai húzás igen hatékonynak bizonyult, hogy kifejezésre juttassa Oroszország prioritásait. Ez a lépés akkor kiváltotta az egész világ tiszteletét. Emlékeztetőül: Oroszország és az Egyesült Államok egy sor, Moszkva számára fontos megállapodást készült aláírni, 15 milliárd dollár értékben. Amire elengedhetetlen szükség volt ahhoz, hogy meg lehessen menteni az államcsőd által romba döntött orosz gazdaságot.

Mostanság a Kremlben, a Külügyminisztériumban sok szó esik arról, hogy a Nyugat, sok kérdésben, nem tartja tiszteletben Moszkva álláspontját. Hogy nem hajlandó egyenrangú félként érintkezni Oroszországgal. Ami voltaképpen meg is látszik abból a sok nemzetközi botrányból, melyek részesévé teszik Oroszországot. Ám akkor fölvetődik a kérdés: vajon ha kemény formában lemondjuk az ENSZ Közgyűlés ülésszakára teendő látogatást, ez nem lett volna-e jelzésértékű válasz az irántunk folyamatosan tanúsított lekezelésre?

Ahogy a „Pravda.ru” egyik írásában Leonyid Krutakov publicista felidézte: „a Jugoszlávia elleni bombatámadások éppen abban az időben indultak meg, amikor Primakov gépe már a levegőben volt. És az amerikaiak arra építettek, hogy már nem fog visszafordulni.” Ám mint a szakértő megjegyzi: a válasz azonnali, és méltó volt. És ebben az esetbe – a publicista véleménye szerint – elég ok lett volna egy „ex prompt válaszra”. Vagyis amely után nem kellett volna fölvetni azt, ami a mostani esetben történt. Vagyis hogy az ENSZ költözzön át Szocsiba”.

„Ez baromság. Partnereink sohasem lesznek hajlandók Szocsiba eljönni, egy ENSZ-konferenciára” – jegyezte meg Leonyid Krutakov. „Világos, hogy vissza kellett volna fordulni, és nem részt venni ezen a konferencián. Világos, hogy Oroszország nélkül az ENSZ egyetlen döntése sem lesz legitim. Világos, hogy botrány lett volna belőle – és hát, persze, az amerikaiak orrát bele kellett volna verni abba a trutymóba, amit ezzel maguk okoztak maguknak. A történtekre komoly, kemény választ kellett volna adni” – szögezte le a publicista.

Véleménye szerint Koszacsovnak a „válaszlépésekre” tett javaslatai semmit sem jelentenek.

„Nos, teszem azt, újabb amerikaiakat nem engednek beutazni. Hát aztán? Kívülről nézve erről világosan látni lehet majd, hogy bosszúállásról van szó. Másodszor is, egy ilyen „válaszlépésnek” nem lesz meg a szükséges hatása.” „Ez (mármint a vízumok meg nem adása) a presztízsünkre, az egész világ szeme láttára mért, jól megválasztott csapás volt. Várva, hogy «no, most aztán mit léptek?» Mi pedig nem léptünk semmit – folytatta a szakértő. „Az ilyen kérdésekben operatívan, személyesen kell meghozni a döntést. Én egyébként szinte száz százalékig biztos vagyok benne: ha Lavrov úgy dönt, hogy nem vesz részt, ezt a döntését az elnök jóváhagyta volna” – összegezte Leonyid Krutakov.

Itt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy Jevgenyij Primakov személyes döntést hozott arról, hogy a gép forduljon vissza. És csak ez után jelentettek erről Borisz Jelcinnek. Aki, egyébként jóváhagyta a külügyminiszternek ezt a lépését.

Tegyük hozzá, hogy Szergej Lavrov döntő szerepet játszott Petró Porosenkó rezsimje legitimitásának elismertetésében (4) (kiemelés a fordítótól). Saját elmondása szerint lépéseit Berlin és Párizs kéréséhez, és nem a Donbassz orosz lakosságának érdekeihez igazítva tette meg. Ennek során kiesett a figyelemből az a momentum, hogy 2014 végére Németország és Franciaország immár kihívóan viselkedett Oroszországgal szemben. Oroszország lényegében stabilizálta azt a rezsimet, amelyik egy államcsíny nyomán került hatalomra (kiemelés a fordítótól).

A külügyminisztériumnak az az alapállása, hogy mindenkor odatartja a másik arcát is annak a Nyugatnak, amely sehogy sem kíván változtatni az Oroszország szembeni hozzáállásán. És ez a fajta álláspont az oka annak, hogy Moszkva egyre inkább bonyolítja saját helyzetét. Azt a helyzetet, amikor Nyugaton, képletesen szólva, nem tekintik Oroszországot kézfogásra érdemes partnernek. Nincs-e már ideje annak, hogy Lavrov elgondolkozzon a visszavonulásról? Már persze, ha a Kreml nem blöfföl akkor, amikor azt igényli, hogy döntéseit szuverén módon hozhassa meg.

Ljubov Sztyepusova

 

Megjegyzések:

(1)  Marija Zaharova: orosz külügyi szóvivő

(2)  Szövetségi Gyűlés: az orosz parlament felsőháza

(3)  Szocsi: ez a híres Fekete-tengeri üdülőhely Putyin elnök láthatóan kedvelt színhelye különféle nagyszabású találkozók, rendezvények megszervezésére. Nem tudni, hogy Lavrov felvetésében e ténynek volt-e szerepe, és mennyiben.

(4)  A miniszter politikai vonalvezetését éveken át figyelve, ez mindvégig érződött. A kezdetekkor ez két ízben nagyon is nyilvánvaló volt.

Az egyik ilyen eset 2014 februárjában történt. Tudott dolog volt, hogy Lavrov, az orosz diplomácia – nyugati kérésre – kidolgozta a megbuktatni kívánt Janukovics elnök és akkori, szélsőséges ellenzék közötti megállapodás-tervezetet. Az orosz vezetés nem vette észre, hogy a Nyugat kettős játékot űz. Miközben Moszkvát biztatták a megállapodás kidolgozására, a háttérben már tartották a másik vasat a tűzben: az „oroszbarát Janukovics” hatalmának (erőszakos) megdöntését. Ugyanazon a napon (2014. február 20.), amikor a megállapodás ellenjegyzésére három nyugati külügyminiszter érkezett Kijevbe: a német (Steinmeier, a mostani államelnök), a francia és a lengyel. Oroszországból is érkezett – Lavrov helyett az ombudsman. (Aki másnap nem ellenjegyezte a megállapodást, mivel nem látott benne a szerződés majdani betartására vonatkozó rendelkezéseket. És milyen igaza volt!). Ugyanazon a napon, Kijev főutcáján véres provokáció, tömeggyilkosság történt: ismeretlen orvlövészek lőttek mindenkit, akik arra jártak. A halálos áldozatok száma száz körül volt. (Mostanra nagyjából világossá vált, hogy ezt a vérfürdőt a nyugati titkosszolgálatok szervezték meg és hajtották végre.) Másnap ugyan még aláírták a megállapodást. Ám a véres merénylet miatt olyan gyilkos pogromhangulat uralkodott el a fővárosban, hogy Janukovics elnök jobbnak látta, ha elmenekül. Másnap, 2014. február 22-én az államcsínybe torkollott véres zavargások három vezéralakjából összeállt junta átvette a hatalmat. A parlament pedig, égbekiáltó törvénysértésekkel, megfosztotta a törvényes államfőt hatalmától. Az előző nap aláírt és tán még 24 órát sem megélt megállapodás pedig így a papírkosárban landolt.

A történethez tartozik, hogy az orosz diplomácia – mintha mi sem történt volna az azóta eltelt öt év alatt, a kijevi rezsim nem folytatná immár hatodik éve népirtó háborúját a Donbassz népe ellen – elővette és leporolta a papírkosárból az említett megállapodást. Melynek legfontosabb pontjait – minszki béke-megállapodások címszóval – újra az asztalra tette: annak főbb pontjaival: Ukrajna föderális átalakítása és az ehhez szükséges alkotmánymódosítások végrehajtása. A kijevi vezetés azonban sem akkor nem volt hajlandó azt végrehajtani (pedig akkor még elkerülhető lett volna a szakítás a Krím, a Donbassz, illetve Kijev között.) Ahogy nem hajtja végre most sem. Többek között Vlagyimir Zelenszkij új elnök, az amerikaiak kreatúrája, sem.

A másik olyan eset, amin meglátszott Lavrov keze munkája, az a 2014. április közepén megszervezett – hatoldalú – genfi találkozó volt (résztvevői a mostani, normandiai „négyeken” kívül még az USA, illetve az Európai Unió képviselője volt.) Ez a rendezvény olyannyira üres és tartalmatlan volt, hogy valódi célja és értelme hamarosan világossá vált: összehozni és egy asztalhoz ültetni Putyin orosz elnököt, illetve a törvénytelen kijevi junta képviselőjét. Ezt a Nyugat – és személyében Berlin, illetve Párizs – erőteljesen szorgalmazta. E találkozó után Putyin elnök feladta addigi, kérlelhetetlen álláspontját a kijevi junta törvénytelen voltát illetően. Megindult az olvadás. Bő egy hónappal később, a 2014. május 25-én megtartott ukrajnai „elnökválasztásnak” az estéjén Putyin már az elsők között sietett üdvözölni a megválasztott Petró Porosenkót. Ezzel végleg törvényesítette a kijevi juntát, a nemzetközi élet egyenjogú szereplőjévé emelte ezt a hétpróbás, alávaló, szerződés- és esküszegő, krónikusan hazudozó, mindent és mindenkit folyamatosan átverő, tolvaj, hitvány gazembert. Lavrov már akkor is buzgón proponálta ezt a tolvajból és sikkasztóból rövidesen véreskezű tömeggyilkossá, háborús bűnössé vált bitangot, mint akit, úgymond, a kisebbik rosszként támogatni kell a nála is szélsőségesebb náciknál.