https://zen.yandex.ru/media/globalpolitic/boing-mh17-nashe-mnenie-5d958a52e4fff000ad00b446

(Részletek. A cikk első fele bonyolult, a külső megfigyelő szemében meglehetősen problematikus alapállásból történő bonyolult elméleti fejtegetésekbe bocsátkozik a gyűlölködő ukrán russzofóbia történelmi hátteréről. Mely fejtegetésnek valójában kevés köze van az írás címében megfogalmazott fő mondanivalóhoz. Lényege: az egységes orosz szellemi tér – az Orosz Világ – megbontásának céljából Nyugaton kitenyésztettek egy „Ukrajna” nevű, saját oroszságát, orosz gyökereit megtagadó, azzal szembeforduló,  oroszellenes alapállású mesterséges államot.)

Ebben az írásban szeretnénk áttekinteni a Donbassz fölött 2014-ben lelőtt Boeing témáját.

(…)

A kérdést nem abból a szempontból fogjuk vizsgálni, hogy ki lőtte le a gépet, hanem hogy „mi célból?”. Hogy megértethessük, mit történt, nem maga az esemény az érdekes, hanem a cél, amit ennek az eseménynek a során megvalósítottak.

Ehhez viszont meg kell világítanunk azokat a szélesebb összefüggéseket, amelyekbe ez az esemény illeszkedik.

Mihez kellett a Boeing?

2014-ben Kijevben államcsíny történt. Ennek az volt a feladata, hogy beindítsa az egész régió destabilizálásának a folyamatát. Az igazság az, hogy Ukrajnában 1991-től fogva nem voltak oroszbarát elnökök. Ezért a fő feladat nem a hatalomváltás, mint olyan, volt, hanem bizonyos olyan folyamatok beindítása, illetve felgyorsítása, amelyek révén Ukrajna „az oroszellenesség” következő fázisába léphetett.

A fő programfelelős: az Egyesült Államok. Részt vettek benne egyes európai államok is. Ki a Washingtonból kapott közvetlen utasításra, ki pedig ama önnön rövidlátó céljától vezéreltetve, hogy halászhasson a zavarosban. A kijevi Majdannal több cél is volt. Ezek közül az egyik, hogy Ukrajnát faltörő kosnak használhassák Oroszország ellen. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy Ukrajna önállóan harcolt volna. Az ő feladata az volt, hogy taplóul szolgáljon egy még nagyobb háborúhoz, amit az amerikai rendszergazdák aztán kiterjeszthettek volna egész Európára. (1)

Ehhez szükség volt egy olyan provokációra, ami arra készteti a nyugati közösséget, hogy – uniós állampolgárok életének kioltása miatt – egységesen fellépjen Oroszországgal szemben, és megteremtse azt a szükséges információs térséget, amelyben rögtön kijelölik a bűnöst: Oroszországot.

Ehhez az kellett, hogy a gép ne orosz területre zuhanjon – ami által Oroszország korlátlanul hozzáférhetett volna a bűnjelekhez és közvetlenül részt vehetett volna a vizsgálatokban –, hanem még kevéssel a határ előtt, a Nyugat által ellenőrzött Ukrajnáéra. (2) Ebből kiindulva gondoljuk csak át, hogy a provokáció végrehajtásának melyik a leginkább megbízható és legalkalmasabb változata? Fellőni egy „Buk”-ot? Fölküldeni egy vadászgépet? Vagy netán könnyebb és megbízhatóbb elhelyezni magán a gépnek a fedélzetét egy robbanószerkezetet? (3)

Rögtön azután

Ahogy lezuhant a gép, a Nyugat, a világ általa kézben tartott hírközlő szerveiben, nyomban beindította jó előre előkészített információs tömegkampányát. (4) Mintegy vezényszóra mozgósítottak „közülünk való” szakértőket, „független” újságírókat. Noha az ő esetükben csupán vezeték és keresztneveik egyeznek a mi embereinkével. Ámbár családneveik nagyrészt nem is a mieink.

A huszáros roham azonban nem jött össze. A helyzet megváltozott. Ehhez az is kellett volna, hogy magán Oroszországon belül is akcióba lépjenek a nyugati befolyást terjesztő, a megfelelő posztokba ültetett ügynökök. Ám itt jött a bökkenő. A Nyugat ordibál, nyomást gyakorol – de Oroszország, annak hivatalos személyiségei sehogy sem vállalják magukra szépszerével a bűnt. És idővel a háttértörténet mindinkább porlad szét, az idő múlik, és mindenki egyre inkább követeli a bizonyítékokat. Immár magával a Nyugattal szembeni bizonyítékokat.

Kell-e hát mondani, miért húzódik a vizsgálat már több mint öt éve? És miért nem veszi számításba senki a „kényelmetlen” tényeket, bűnjeleket

Hogyan tovább?

A Nyugat továbbra is húzni fogja a vizsgálatot, ki fog térni a válasz elől és megpróbál majd mindent Oroszországra kenni. Az nem jött össze nekik, hogy Oroszországot rákényszerítsék: saját maga dugja a fejét a hurokba. De a vizsgálatot sem lehet végigvinni: csak nem fogod önmagadat megbüntetni? Az idő azonban már nem nekik dolgozik. Egyre-másra hallatszanak már olyan hangok, hogy nem minden olyan egyértelmű. Hogy meg kell vizsgálni Ukrajna szerepét. Oroszországot pedig – az üres fecsegés és címkézés helyett – oda kell engedni a vizsgálatokhoz.

Föl fogják-e valaha is tárni, hogy a Nyugat szervezte meg a provokációt? Meglehet – de erre csak a legvégső esetben kerülhet majd sor. Ám annak a folyamatnak a során, amikor az irányító szerep az Egyesült Államokból és Európából Kínára tevődik át – ezt az esetet föl lehet majd használni arra, hogy információs szempontból a Nyugatot végképp a padlóra küldjék.

Megjegyzések:

(1)  A provokáció eltervezői abból indultak ki, hogy a népfelkelők, illetve Oroszország súlyos háborús bűntettet követtek el egy harmadik ország polgári utasszállító gépének lelövésével. Ez ok arra, hogy az ukrajnai belháborúba (természetesen a kijevi rezsim oldalán) a NATO fegyveresen is beavatkozzon. Amihez, ilyen esetben, még az ENSZ Biztonsági Tanácsának az engedélye sem kellett volna. És megvalósult volna Porosenkó leghőbb vágya, hogy nemzetközivé tegye a konfliktust. Ezért rikácsolt folyamatosan „orosz agresszióról”, ezért keresett – és kreált – „bizonyítékokat” ennek igazolására.

A NATO fegyveres intervenciója óhatatlanul háborúhoz vezetett volna Ukrajna és „Európa”, illetve Oroszország között. (És mi, a magyar kormány is, egy ilyen aljas, hitvány háborús gyújtogatót segítettünk és segítünk mindmáig!)

(2)  A repülőgépnek kb. tíz perc múlva már az orosz légtérbe kellett volna érkeznie, ahol irányítását átvette volna a rosztovi repülésirányítási központ. Ahol már készültek is a gép fogadására – amikor az hirtelen eltűnt a radarok képernyőiről. Kérdezgették is a dnyepropetrovszki központ kollégáit, akik addig, az ukrán légtérben vezérelték az utasszállítót, hogy nem tudnak-e valamit a gépről. De ők sem tudtak semmit. (Talán az az Anna Petrenkó sem, aki – nyilván felsőbb utasításra – szokásos útvonalától jóval messzebbre, a harcok színtere fölé vezérelte a gépet. Mely légtér nem volt lezárva, holott ez Ukrajnának – a nemzetközi szabályok értelmében – kötelessége lett volna. Anna Petrenkó nem sokkal később szabadságra ment, ahonnan azonban többé már nem tért vissza.)

(3)  A gép katasztrófáinak előidézői között – a kilőtt „Buk” rakéta, illetve az utasszállítót megsorozó ukrán vadászgép mellett – szó van arról is, hogy a gép fedélzetén bombát helyeztek el, és annak a felrobbanása okozta a Boeing vesztét. E változatnak is vannak hívei, akik sorolják érveiket, bizonyítékaikat.

Itt legföljebb az a kérdés: hogy tudták úgy időzíteni a szerkezetet, hogy az éppen a harcok színtere fölött, már az orosz határ felé közeledve, de még az előtt, működésbe lépjen. Hiszen adódhattak váratlan fejlemények: a gép a tervezettnél gyorsabban halad, és a robbanás ezért már az orosz légtérben következik be. Vagy ellenkezőleg: késésbe kerül, így még a tervezett helyszínig el sem jutva robban fel. Mivel a gép 10,5 ezer méter magasságban repült, nehezen elképzelhető, hogy valaki a földről, távirányítással robbantotta volna föl. Hacsak nem az történt, hogy az utasszállító után eredő ukrán vadászgép pilótája nem lelőtte a gépet, hanem – feladata előtt megkapván a távirányítót – ő hozta működésbe a robbanószerkezetet.