https://magyarnemzet.hu/belfold/melyseges-mely-a-szegenyseg-kutja-7459730/

  1. NOVEMBER 5.

AZ ORMÁNSÁGI EMBERNEK EGY POLGÁRMESTER SZERINT MAGÁT A MUNKÁT IS MEG KELL TANULNIA

Pilhál György

Ormánsági népdal a 30-as évekből: „Negyvenöt kisfalu néz a nagyvilágba / Jön-e már valaki, ki sorsát megszánja? / Jön-e már valaki, ki népét felrázza? / Lesz itt a magyarnak új feltámadása? (…)”

Az Ormánságban mindig van látnivaló. Szörnyülködni való is. Megdöbbentő a szegénységnek az a fokozata, amellyel itt, Dél-Baranya egyes településein, a horvát határnál találkozik az ember. Az ország talán legelmaradottabb térsége ez. Végighajtasz a falun, és nem tudsz megszólalni. Meg nem is ajánlatos, mert elharapod a nyelved. Kátyú kátyú hátán. Városi autóval kalandos itt a közlekedés.

Nem mindig volt ilyen ez a vidék. Szűk évszázada még polgárosodott, református vidékről tudósított az erre utazó, később jött a térségre a rontás. A második világháború előtt a cigány­viskók még jobbára a falvak határában, az erdőszélen álltak. Csak amikor az ötvenes évek kommunizmusa elüldözte innen a módos parasztokat, az erőltetett iparosítás a városokba szippantotta az iparosembereket, a putrik zömét meg eldózerolták, akkor alakította át a településszerkezetet a „felzárkóztatott” cigányság. Beköltöztették őket az üresen maradt, egykor gangos házakba. A régi lakók közül mára legföljebb az idősebbek maradtak. A cigány többség mellett alig-alig akad a „bennszülöttekből”. Többségük magára maradt, csöndes, töpörödött kisöreg. Leginkább azok, akiknek nem volt hová menniük.

Hogy valóban szépek lehettek a régi házak, nyomokban még ma is látszik. Egy ilyen épület előtt állok meg útbaigazításért. Miközben az idős férfi lelkesen magyarázza, merre menjek Besence felé, azon merengek, vajon mennyit érhet ma egy ilyen ház. Meg is kérdezem.
– Errefelé nincs értékük a házaknak – mondja legyintve. – Aki venni akarna, pár százezerért már biztosan kap. No de mondja meg, ki költözne ide?

Besencén nincs sok látnivaló. Legföljebb én, az ismeretlen idegen vagyok a látnivaló, aki jobbra-balra nézelődve körbeautózza a falut.

A szokásos ormánsági kép: elhanyagolt utcák, gazos árokpart, vakolatlan házak, kóborló, sovány kutyák. Benézek az egyik ház kivert ablakán, de csak a nagy szürkeséget látom. Rekedt hang szól kifelé: – Keres valakit az úr? – Mit mondhatnék? Hogyne, magyarázatot.
Gurulok tovább a zötyögős utakon.

A rendszerváltásig volt itt munka, ám amikor bezártak a környék gyárai, lepukkantak a téeszek, minden megváltozott. Ugyan ki törődött a cigánysággal a privatizációs harácsban? Egy darabig megszaporodtak a betörések, ám később már betörni sem volt miért. Ugyan mit vinnének el? A lyukat a levegőből?

Csoda-e, hogy errefelé sokan visszasírják az átkost?

Drávaszerdahelyen alig kétszázan laknak. Alpár György tizenhárom éve polgármester itt. Azt mondja, nekik sokat segített a kormány közmunka rendszere. Náluk mára gyakorlatilag megszűnt a munkanélküliség, sőt már keresik a munkaerőt. Igaz, nem a környékre, hanem messzi városokba. Akár kétszázezret is meg lehet keresni, ami itt már jó fizetésnek számít. Van olyan vállalkozó, aki még a dolgozók buszoztatását is megoldja. Csakhogy, teszi hozzá, ennyi dologtalan év után magát a munkát is meg kell tanulnia az ormánsági embernek. És ugye a régi mentalitás meg az ambíció hiá­nya… Nehéz ügy.

Nagy Csaba, a térség fideszes országgyűlési képviselője azt mondja: miközben kimutatható, hogy csökkent az Ormánságban a szegénység, országos összehasonlításban továbbra is riasztó a lemaradás. Pontosabban: vegyes a kép. (A takaros Tésenfa települést például nem lehet összevetni mondjuk a mélyszegény Sósvertikével.) Ő egyébként a legnagyobb bajnak az iskolázatlanságot tartja. Ebben hatalmas a lemaradás, s ezen máról holnapra nem lehet javítani. Igazi hős az a pedagógus, aki itt, az Ormánságban munkát vállal.

A szomszédos faluban már régen bezárt a vegyesbolt, sőt a kocsma is. Pénz híján kikoptak a kuncsaftok, a boltos az örökös betörések miatt adta fel. Volt olyan hónap, hogy hússzor pakolták ki a helyiséget. Jó ideje már csak mozgóárus jár errefelé, nincs más. A biciklijét toló kócos fiatalasszony, akit a háza előtt megszólítok, azt mondja, nem szívesen vásárolnak a mobilárusoktól, mert nagyon drágán adnak mindent. Csakhogy nem lehet örökké bebuszozni a városba. Arról nem beszélve, hogy a buszozás sem olyan egyszerű ám. A megállóban kifüggesztett menetrend szerint Vajszlóra és Sellyére, a két legjelentősebb ormánsági helység felé mindössze két-két járat megy munkanapokon.

A házakban ma is fával fűtenek, mi mással. A rőzse a főzéshez jó, fűtésre viszont nem, mert gyorsan elég, rengeteg kell belőle. (Az illegális rőzseszedőket fülön csípik, egy negyvenkilós „szállítmányért” már beviszik az embert. Ők tényleg ráfáznak.) Hogy igazán átmelegedjen a ház, ahhoz vastag fa kell, annak pedig megkérik az árát. Tavaly nagyjából tízezerért adtak egy köbmétert, és azt még el is kell hozni a telepről. Az sem kis pénz. Télire sok család kap szociális tűzifát, de az nem tart ki tavaszig. Azért szorít a falunép, maradjon az enyhe idő, akkor talán kihúzzák valahogy.

Hazafelé menet a népdal utolsó sora jár az eszemben: „Lesz itt a magyarnak új feltámadása?”