Összekeverni a vágyakat a valósággal: ez áthatja az első ukránok utódainak mentalitását

https://news-front.info/2020/01/24/vydavat-zhelaemoe-za-dejstvitelnoe-v-mentalitete-potomkov-pervyh-ukrainczev/

(Némileg rövidítve)

  1. január 24.

Az önmagunkról alkotott vélemény nem mindig válik a javunkra

A hangzatos elnevezésű ZU-UNR (Nyugat-Ukrajna – Ukrán Népköztársaság) létrehozói (1) dédunokáinak mentalitásában jelen van az, amikor a vágyakat összekeverik a valósággal. Ugyanez a helyzet azzal is, ahogy saját trükközéseikről is úgy vélik, hogy azok mindenkor elvezetnek a célhoz. Elgondolásuk szerint mindig alá lehet írni valamit, valakivel – majd aztán azt, ami nem a kedvük szerint való, kezdettől fogva változtatgatják, szabják át a saját igényeik szerintire. Ugyanez a helyzet jellemző a fiatalokra is. Akik, amikor egybekelni készülnek szívük választottjával, teszik ezt abban az illúzióban, hogy majd a házasélet során a maguk igényei szerint formálják, nevelik át partnerüket. Aztán ha ez nem sikerül, a válás során rásütik partnerükre, hogy „ostoba fajankó”, vagy „buta liba”.

A menyegzőre – vagyis az Európai Unióval való társulási szerződés aláírására – készülve államcsínyt hajtottak végre, polgárháborút (2) robbantottak ki. Olyannyira nem fértek a bőrükbe, annyira akarták a csipkebugyit (3), az ingyenes ajándékokat, a számolatlanul beáramló befektetéseket, hogy tizennégyben rögtön siettek elrendezni kapcsolataikat az Unióval. Abban a meggyőződésükben, hogy ők majd úgyis a maguk képére alakítják az európaiakat, el sem olvasták „a házassági szerződést”. Aztán csak leshettek, amint az európaiak sorozatban beintenek nekik. Akárhogy is igyekeztek az elmúlt öt év során, nem sikerült az európaiakkal elfogadtatni a maguk törekvéseit. Nem segített itt semmi: sem a könyörgések, sem, kisvártatva már, a követelőzések, sem az, hogy most már szívhez szólóan kuncsorognak. Ám azzal a reményükkel mindmáig nem hagytak fel, hogy a társulási szerződést a maguk szája íze szerint alakítsák át.

(…) Ugyanígy áll hozzá Kijev az általa aláírt minszki megállapodásokhoz is. A Kijev által egyaránt aláírt minszki megállapodás, illetve az uniós társulási szerződés között csupán az a különbség, hogy az utóbbit túlélésük érdekében, illetve attól való félelmükben írták alá, hogy netán eleshetnek a húsosfazéktól. Minden egyéb más tekintetben, a helyzet ugyanaz. Akármi mást is írtak alá ezt követően – legyen az a Steinmeier-formula, a minszki megállapodások végrehajtásának komplex intézkedési terve, a tűzszünetről, a csapatszétválasztásról, illetve a fegyverszünetről szóló megállapodás – mindig biztosak voltak abban, hogy mindenkinek túljárnak majd az eszén. És átíratják ezeket a megállapodásokat.

Körömszakadtáig ragaszkodnak a Minszk-2 felülvizsgálatához. Kategorikusan nem hajlandók pontról pontra végrehajtani azt, ami alá Porosenkó odakanyarította a szignóját. Ők, úgymond, síkra szállnak a békéért – de számukra elfogadhatatlan az, hogy a tűzszüneti elválasztó vonal teljes hosszában végrehajtsák a csapatok és fegyverzetek szétválasztását. Szilárd meggyőződésük, hogy az egyik félnek le kell tennie a fegyvert és el kell vonulnia. Mindez azért van, mert a veszély régen elmúlt. Elmúlt a félelmük. Agyukat újból a szemtelenség, a kivagyiság uralta el.

Az ilyen magatartás Ukrajna számára nem újdonság. Elég Ukrajna magatartására visszagondolni a FÁK (a Független Államok Közösségének) intézményeiben. Ez az ő viselkedési formája attól fogva, hogy az önálló államiság első jeleit kezdte mutatni. Csakhogy e téren utána már nem következett be semmi előrelépés. Semmi jele annak, hogy a felnőtté válás folyamata nála befejeződött volna. Valaki felírhatna neki valami hormontablettát. Például Európa. Mely gyógyszer, ha nem is hatna, de biztosan segítene kijózanodni.

Dmitrij Zsuk

Megjegyzések:

(1)  Január 24. – az „ukrán földek egyesülésének” emléknapja. 1919-ben ezen a napon írták alá a szélsőségesen nacionalista Petljura által létrehozott un. „Ukrán Népköztársaság” illetve (a korábban Lengyelország, utóbb pedig a Monarchia uralma alatt álló) Nyugat-Ukrajna egyesüléséről szóló megállapodást.

Petró Geckó, a kárpátaljai ruszinok mozgalmának vezetője hívta föl rá egyszer a figyelmet: Ukrajna erre az egyesülésre hivatkozva formál jogot Kárpátaljára is. Ukrajnában ugyanis sokan – tévesen – Nyugat-Ukrajnához sorolják Kárpátalját is. Holott ez a földrajzi fogalom Galíciára, illetve a többi – egykor Lengyelországhoz, majd a Monarchiához tartozó – ukrán földre (Volhínia, illetve az oroszul-ukránul a „Prikarpatyje” – Kárpátelve, a „túloldali Kárpátalja”– névvel illetett) területre vonatkozik.

Minthogy azonban a fönt említett államalakulat (ZU-UNR) megszűnt (többek között az 1920-as lengyel támadás, a hajdan a Monarchiához tartozó területek lengyel megszállása és annektálása következtében), így – Geckó szerint – semmi jogi alapja nincs annak, hogy Kárpátalját Ukrajna birtokolja.

(2)  A Donyec-medencei konfliktus, hivatalos megfogalmazás szerint: polgárháború (ukrán állampolgárok harca ukrán állampolgárok ellen). Igazából ez a meghatározás csak jobb híján, kompromisszumként fogadható el: egy hajdan, akarata ellenére Ukrajnába kényszerített, etnikai oroszok által lakott terület népének szabadságharca egy olyan állam, államhatalom ellen, mely alkotmányellenes puccsal került hatalomra. És ha a mindenkori ukrán kormányok addig is elnyomták diszkriminációval sújtották a helyi orosz lakosságot – a törvénytelen, puccsista rezsim kifejezetten életveszéllyé, az orosz lakosságot puszta létében fenyegető, ellenséges államhatalommá lett. A helyzetet ugyanakkor bonyolítja, hogy a náci juntát az ukrajnai orosz lakosság egy jó része is támogatja (vagy legalábbis eltűri). A Donbassz ellen népirtó háborút vívó ukrán hadsereg személyi állományának mintegy 80 százaléka etnikai orosz, illetve oroszajkú. Ebből a szempontból a háború csakugyan polgárháború (a 2014-es kijevi puccsot támogató, illetve elutasító oroszok egymás elleni harca).

Kijev azonban ezt a kompromisszumos meghatározást sem fogadja el. Az ő felfogásuk szerint 2014 óta orosz agresszió, ukrán területek orosz megszállása és kiszakítása folyik. Amikor a közelmúltban Tristan Azbei, a Miniszterelnöki Hivatal helyettes államtitkára „polgárháborúnak” találta nevezni a fegyveres konfliktust, az ukrán külügyminisztérium berendelte kijevi ideiglenes ügyvivőnket. Ahol, tiltakozásuk kifejezése mellett, kioktatták diplomatánkat: Magyarországnak tartania kellene magát a NATO (Ukrajnával kapcsolatban is) egyeztetett külpolitikájához. (Nota bene: ebbe nem illik bele, hogy a kárpátaljai magyarság jogainak súlyos megsértésének okán Magyarország akadályozza Ukrajna közeledését a NATO-hoz).

Államtitkárunk pedig rákerült az ukrán gestapó által „Ukrajna ellenségeiről” folyamatosan bővített, és hozzáférhető adataikat közszemlére kitevő, „Mirotvorec” („Béketeremtő”) fantázianevű spicliportáljára.

(3)  Szállóigévé vált annak az ukrán kamaszlánynak a panasza, hogy elege van az addigi alsónemű választékból. Ő is brüsszeli csipkéből készült bugyiban akar járni, mint uniós kortársai. Az ő csipkebugyija eddig emberek tízezreinek az életébe került.

(4)  Ha az ukránoknak valaha is tartaniuk kellett ahhoz, hogy bűneikért felelni kell majd egyszer, ennek a veszélye már elmúlt. Az orosz vezetés teljes erejével küzd az ellen, hogy a Donbassz néphadseregei akárcsak a saját, illetve a gondjaikra bízott lakosság védelmében is, fegyvert ragadjon. A moszkvai diplomácia görcsösen küzd a 2014 előtti status quo helyreállításáért, így gondolva véget vetni a háborúságnak.

 

Hozzászólások:

Loading ...