Diktatúrából sosem elég

Diktatúrából sosem elég

Államilag ellenőrzött cenzúrát akar bevezettetni Jacinda Ardern, Új-Zéland miniszterelnöke, persze globális méretekben. Ez egy globalistától nem is számít meglepetésnek. Ma még esetleg kicsit csodálkozunk azon, hogy ezt éppen az ENSZ-közgyűlésén követelte, de nagyon meg se lepődünk rajta.

Hiszen tudjuk, hogy az állami cenzúra ma már nagyon sok országban működik, és ez alól a globális közösségi terek nem azok a kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Mindez azonban Jacinda Ardernnek túl kevés, egységes, minden országra és sajtófelületre kiterjedő szabályozást akar. A regulációt minden bizonnyal a „nem létező” mélyállam írná. Már így is alig van lehetőség a nyugati féltekén bármilyen konzervatív eszme kifejtésére, de ha az új-zélandi kormányfő terve sikerül, akkor ezért már büntetés is járna.

A mostani helyzet nem rózsás, gondoljunk csak a 2015-ös kölni eseményekre, amikor szilveszterkor a főpályaudvar előtti téren fiatal férfiakból álló migránsok csoportjai német nőket erőszakoltak meg, raboltak ki és vertek meg. Nézzük meg, hogy a teljesen objektív, haladó, szabad, tehát cenzúramentes német sajtó hogyan reagált minderre. Sehogy! Írd és mondd, sehogy. Négy napig a német sajtó teljes hallgatásba burkolózott. Aki azt gondolja, hogy ez egy központilag irányított hallgatás volt, abból bizonyára a rosszindulat beszél, és az összeesküvés-elméletek nagy rajongója. De miután a közösségi oldalak már majdnem felrobbantak a bejegyzett sok panasztól, akkor persze jött a maszatolás, hogy nem is migránsok voltak, nem is ezt akarták, meg ő kultúrájukba az ilyesmi… stb.

Az embernek óhatatlanul déjà vu érzése támad, mert mit látunk múlt vasárnap délután? Brüsszel, Hága, Amszterdam és Rotterdam lángokban állt, gyújtogatásokkal ünnepelték meg a marokkói és más észak-afrikai migránsok a labdarúgó világbajnokságon a marokkói fociválogatottnak a belgák elleni 2–0-s győzelmét. Azért az elgondolkodtató, hogy azok a migránsok, akik egykor ott tülekedtek a belga és a holland határon, hogy bejussanak választott hazájukba, most éppen a szociális juttatásokkal teletömött zsebükkel háborút folytattak ellene. Mert az nyilvánvaló, hogy a belga–marokkói meccset annak fogták fel.

És mit tettek az érintett országok hírportáljai? Semmit! Másnap reggel, amikor már a fojtogató fekete füsttől látni sem nagyon lehetett, ímmel-ámmal ugyan, de azért írtak a történésekről. Érdemes a szóhasználatra is figyelni. Volt olyan híradás, amely úgy szólt, hogy „Anderlechtben is voltak kellemetlenségek”. Ez nagyjából úgy hangzik, amikor az ember orra előtt reggel elmegy a busz, elkésik a munkahelyéről, ezért a főnök nemtetszését fejezi ki. Apró kellemetlenség. Belga értelmezésben viszont ez azt jelenti: felgyújtották a kocsidat.

Hol van már a „szép, régi világ”… úgy néhány évtizeddel ezelőtti időszakra gondolok, amikor még nagy számban jelentek meg konzervatív lapok, például a Le Monde, Süddeutsche Zeitung, Los Angeles Times. Most is megjelennek, csak hangvételük, mondanivalójuk ma már neobolsevik. A régi gárda szellemiségét eltűntették, ma már nyoma sincs, a ’68-as „forradalmárok” is nyugdíjba mentek, helyükre mára leninisták és trockisták léptek, és ahogy ezt elődeik is tették, nem tűrik a vitát, az ellentmondást, csak nekik lehet igazuk, az egyetlen érvük az erőszak.

És mindez Jacinda Ardernnek nem elég.

Diktatúrából sosem elég

G. Fehér Péter a szerző főmunkatárs

https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20221130-diktaturabol-sosem-eleg