Anarchia, káosz, vagy amit nem akartunk

 

Anarchia, káosz, vagy amit nem akartunk

Mi, magyarok legalábbis a többség egyiket sem akarja. Sem anarchiát, sem káoszt. Csakhogy az elmúlt években rá kellett jönnünk, hogy kitervelt hadjárat folyik Európa ellen, és ebben minket, magyarokat egyfajta puffernek tekintenek. A hadjáratot vezetők, amikor éppen úgy gondolják, s meglehetősen gyakran gondolják úgy, ütnek rajtunk egyet. Vagy kettőt. Sőt, többet! S bizony, az ütések alatt talán edzettebbé váltunk, de inkább azt mondanám, hogy gyanakvóbbá. Ez a minap némiképp be is bizonyosodott, amikor egy nagyobb társaságban szinte mindenki úgy vélte, aligha lehet véletlen, hogy újabb hibára leltek a Mol százhalombattai finomítójában, azaz egy újabb cső repedt meg, ami ugyebár azt jelenti, hogy kevesebb lesz a fűtő- és üzemanyag, meg nehezebb lesz az életünk. Hiába, a csövek is tudnak időzíteni.

A káoszt és a pánikot az unió egyik bölcse, maga Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is próbálta fokozni, amikor a minap spontán megnyilatkozásában mintegy százezerre tette a háborúban elesett ukrán katonák számát. Az adatról persze nyomban kiderült, hogy légből kapott, legalábbis az ukránok szerint. Persze jöttek a magyarázkodások, ködösítések, ezek mindegyike azt mutatta, hogy az őrület szabadsága fokozódik. Mindent bele lehet kiabálni az éterbe, hadd növekedjen a káosz, a zűrzavar – a fejekben is meg a különböző frontokon. S persze nemcsak a proxyháborúról szóló híreket illetően, hanem az életünk minden területén is.

Nem a mi háborúnk ez, mondtuk, hittük a kezdetben, ám az idő előrehaladtával nyilvánvalóvá vált, hogy bizony mindenkié. A mienk is. Olyan háború, amely fokozza a már régen meglévő káoszt a világban. Persze nem véletlenül. A káosz fokozása annak az érdeke, aki a zavarosban akar halászni. S a minden áron hatalomra törő, úgynevezett háttérhatalom ezt teszi. Zavart kelt, hogy halászhasson. S az életünk valóban megzavarodott. Ezt mindennap érzékelve, az ember megpróbálja összeszedni a közelmúltbéli emlékeit, tapasztalatait, és ezzel végérvényesen rájöhet arra, hogy nem szűnik a háború Európa ellen. Az ellen az Európa ellen, amelyet nem oly régen még a normális világ közepének tekintettünk.

Lassan pontosan húsz éve lesz, hogy beléptünk ebbe a közösségnek, együttműködő szövetségnek nem nevezhető unióba, és itt, ebben a csodaföldnek mondható Kárpát-medencében hamar azt kellett tapasztalnunk, hogy a nyilakat valahogy sűrűbben lövöldözik ránk, magyarokra a központból, mint bármely más tagállamra. Folyton célkeresztben vagyunk, úgy látszik, kell egy puffer, amin az ütéseket ki lehet próbálni. Mindenesetre vitathatatlan, hogy nincs az unióban még egy olyan ország, amelyre annyit „lőnének”, mint ránk, s amelytől annyira féltenék a demokráciát. (Ami nézetem szerint náluk már megszűnt.) S hogy ez miért van így, azt azért nem olyan nehéz kitalálni. Egyik oka mindenesetre az, hogy mi itt, ebben a kicsi s túl jó helyen fekvő országban megpróbáljuk védeni a normalitást, a morált, küzdeni próbálunk a nihilizmus ellen, megkíséreljük őrizni hagyományainkat, keresztény örökségünket.

Nincs könnyű dolgunk, már csak azért sem, mert ezzel az igyekezettel aztán jó néhányszor már kihúztuk a gyufát, magyarán felbosszantottuk a magasságos uniót. Kicsiny gyűjteményemből veszem a példát, miért is haragszanak ránk. Nos, hangot adtunk nemtetszésünknek, amikor tárt karokkal kellett volna keblünkre ölelnünk a migránsokat. Nem bagatellizáltunk el olyan történéseket már húsz évvel ezelőtt sem, mint amelyeket a művelt Nyugat mindig megpróbált jelentéktelennek tekinteni, például amikor Londonban Allahot éltető csoportok az utcán lemészároltak egy brit katonát. Kendőzés nélkül „bevallottuk”, hogy felháborítónak tekintjük a Svédországban egyre gyakoribb, migránsok által elkövetett autóégetéseket, a Párizsban élő tanár lefejezését, éppúgy, mint a lassan mindennapossá váló, nők és kislányok ellen elkövetett nemi erőszakot.

Nem titkoltuk azt sem, hogy nekünk nem tetszik a genderelmélet, nálunk még az anya nő, az apa meg férfi. Az i-re a pontot meg azzal tettük fel, hogy elmondtuk, nem akarunk úgynevezett kevert társadalomban élni. Ez a mi hazánk!

No, az anarchia és a káosz hívei ettől nagyon megsértődtek. Ők, akik rendkívüli módon szeretik a másságot, a mi másságunkat nem akarják elismerni. Ez ám az igazi demokrácia! Meg az, amikor évekkel ezelőtt egy angol kisvárosban úgy határoztak, hogy Anglia úgynevezett Szent György-zászlaját száműzik a közéletből, mert az sértheti a muzulmánok érzékenységét. Spanyolországban meg az egyik tartomány elöljárója betiltotta a karácsony és a húsvét szavak használatát az iskolákban, mert az sérti a nem keresztények érzékenységét.

A káoszkeltés céljából kitalált, elrendelt intézkedéseket, az eltűrt, elbagatellizált törvénytelenségeket, a politikai korrektség szellemében hozott, hagymázas rendelkezéseket vég nélkül sorolhatnánk, éppúgy, mint a káoszkeltők cselekedeteit. Jut belőlük minden napra bőven. Csak éppen nem lehet józanul és nyíltan beszélni ezekről a jelenségekről, mert mára oda jutottunk, hogy megpróbálnak szájzárat rakni mindenkire, aki a józan ész nevében szót emel.

A görög mitológiában az áll a káoszról, hogy az a világ keletkezését megelőző, sötét ködökkel gomolygó világűr. Nos, aligha vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ez a mai világkáosz sokkal inkább a normális világ elmúlását jelenti, semmint a kezdetét. A napi események legalább is ezt mutatják. Persze, valaminek a vége egyben valaminek a kezdetét is jelenti. Repednek a vezetékek! Ez lehet annak is a jele, hogy új vezetékekre van szükség. Reménykedjünk!

Anarchia, káosz, vagy amit nem akartunk

Kondor Katalin a szerző újságíró

https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20221202-anarchia-kaosz-vagy-amit-nem-akartunk