Hogyan bővítsük a NATO-t? (3. rész)

 

Hogyan bővítsük a NATO-t? (3. rész)

EURÓPA TEHETETLENSÉGE IS NAGYBAN HOZZÁJÁRULT UKRAJNA AMERIKAI GYARMATTÁ TÉTELÉBEN

2008 márciusában, egy hónappal a NATO bukaresti csúcstalálkozója előtt Viktor Juscsenko ukrán elnök, Julija Timosenko miniszterelnök és Arszenyij Jacenyuk parlamenti elnök aláírtak egy nyilatkozatot („hármak levele”), amelyben azt kérik, hogy a bukaresti csúcstalálkozón a tagsági akcióterv (Membership Action Plan) szerint hagyják jóvá Ukrajna ­leendő NATO-csatlakozását.
Ukrajna NATO-tagságát számos, főleg kelet-európai és baltikumi ország támogatta, az ukrán ellenzék azonban meg akarta akadályozni és népszavazást követelt, tudván, hogy a lakosság nagy többsége (mintegy hatvan százaléka) elutasítja a NATO-tagságot.

Olyan ukrán politikusok is, mint Jurij Jehanurov, aki 2005–06-ban Ukrajna miniszterelnöke volt és Julija Timosenko (akkor éppen miniszterelnök), kijelentették, hogy Ukrajna nem csatlakozik a NATO-hoz, amíg a lakosság továbbra is ellenzi a tagságot, de még abban az évben az ukrán kormány tájékoztató kampányt indított, amelynek célja az volt, hogy meggyőzze az ukrán lakosságot a tagság előnyeiről.

A 2008 áprilisában Bukarestben tartott ­NATO-csúcson George W. Bush amerikai elnök, de talán célszerűbb úgy fogalmazni, hogy az atlanti blokk országai (tehát az Egyesült Államok és Nagy-Britannia), továbbá Svédország, a balti országok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Románia támogatták Ukrajna leendő NATO-tagságát, ezzel szemben az unió valamikori alapító országai, Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux államok ellenezték, amely ellenzéshez Görögország, Norvégia és Magyarország is csatlakozott.

Az unió valamikori alapító tagjai azonban nem voltak elég erősek álláspontjuk megvédésére az atlantista tömbbel és kelet-európai támogatóival szemben, és végül olyan kompromisszum született, amely nem azonnali tagságot, hanem a tagsághoz vezető út megkezdését, az úgynevezett tagsági akciótervet kínálta Ukrajnának, a kiadott deklaráció szerint: „A NATO üdvözli Ukrajna és Grúzia NATO-tagságra irányuló euroatlanti törekvéseit. Ma megállapodtunk abban, hogy ezek az országok a NATO tagjai lesznek. A tagsághoz vezető közvetlen úton a tagsági akcióterv a következő lépés Ukrajna és Grúzia számára.”

A frissen megválasztott orosz elnök, Dmitrij Medvegyev elődjéhez, Vlagyimir Putyinhoz hasonlóan elfogadhatatlannak minősítette Ukrajna NATO-tagságát: „Nem örülünk a Grúzia és Ukrajna körüli helyzetnek. Rendkívül zavarónak tartjuk az európai biztonság meglévő struktúrája szempontjából. Egyetlen állam sem örülhet annak, hogy egy olyan katonai blokk képviselői, amelyhez nem tartozik, a határai közelébe jönnek” – idézi a The Guardian Medvegyev szavait.

Két év múlva fordulat következett be a politikai vezetésben, Ukrajna rövid függetlensége óta már a sokadik. A 2010-es választások Viktor Janukovicsot juttatták vissza az elnöki székbe, és ez változást jelentett Ukrajna és a NATO kapcsolataiban, Janukovics ugyanis kijelentette, hogy Ukrajna „európai, el nem kötelezett állam” marad. Ez után, 2010. június 3-án az ukrán parlament megszavazott egy Janukovics által személyesen kidolgozott törvényjavaslatot, amely a NATO-tagság célját kizárja az ország nemzetbiztonsági stratégiájából.

Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. Három év múlva, 2013. november 21-én Janukovics felfüggesztette az Európai Unióval kötendő társulási megállapodás aláírásának előkészületeit, mert nem akart Moszkvával szakítani. Ekkor Arszenyij Jacenyuk, az ellenzéki Batykivscsina párt frakcióvezetője a Twitteren keresztül tüntetésekre szólított fel, és éjjelre össze is gyűlt mintegy kétezer fős tömeg a Majdan téren. Az összegyűlt tüntetők a közösségi hálózatok segítségével szerveződni kezdtek. A következő napokban az ellenzéki és az Európai Unióhoz való csatlakozást preferáló pártok álltak a tüntetések élére, amelynek létszáma hamarosan elérte a kétszázezer főt.

A tüntetők és általában a Nyugat-barát pártok komoly segítséget kaptak az Egyesült Államoktól. Victoria Nuland – az európai és ­eurázsiai ügyekért felelős amerikai külügyminiszter-helyettes – 2013. december 13-án, a washingtoni nemzetközi üzleti konferencián ezt a segítséget a következőképpen jellemezte: „Az ukrán függetlenség 1991-es kikiáltása óta az Egyesült Államok támogatta az ukránokat a demokratikus intézmények fejlesztésében, valamint a civil társadalom és a jó államforma előmozdításában – mindabban, ami Ukrajna európai céljainak eléréséhez szükséges. Több mint ötmilliárd dollárt fektettünk be, hogy segítsük Ukrajnát ezen és más célok elérésében.” Ő maga gyakori vendég volt Kijevben, mint mondta, öt hét alatt háromszor is ellátogatott oda, és első alkalommal december 5-én látogatta meg a Majdan téri tüntetőket és lelkesítette őket, akár csak John ­McCain arizonai szenátor, aki december 15-én intézett beszédet a tömeghez.

A tüntetők és a kormány közötti tárgyalások ismételten zátonyra futottak, ugyanis a tüntetők nem akartak megegyezni a kormánnyal. Végül a sok huzavona után az vitte dűlőre a dolgot, hogy február 20-án orvlövészekkel a tömegbe lövettek. Az orvlövészek szerepe igazolt, de hogy kinek a felkérésére és kik lőttek, arról máig nincs általánosan elfogadott álláspont. Egy kiszivárgott telefonbeszélgetés szerint, amely Urmas Paet észt külügyminiszter és Catherine Ashton, az EU külügyi vezetője között történt, arra utal, hogy az orvlövészek nem a Janukovics-kormány emberei, hanem az ellenzék provokátorai voltak. Paet azt mondja, egy orvos tájékoztatta őt arról, hogy ugyanazok a golyók öltek meg embereket mindkét oldalon: a rendőrség és a tüntetők oldalán is. „Így egyre erősebb a felfogás, hogy az orvlövészek mögött nem Janukovics állt, hanem valaki az új koalícióból” – mondta Paet.

Egy a University of Ottawa (Kanada) által jegyzett és az Amerikai Politikatudományi Társaság éves ülésén (San Franciscóban, 2015. szeptember 3–6.) bemutatott, hatalmas információtömeget feldolgozó tanulmány (The Snipers Massacre on the Maidan in Ukraine), arra a következtetésre jut, hogy a mészárlás egy hamis zászlós művelet volt, amelyet racionálisan terveztek meg és hajtottak végre a kormány megdöntése és a hatalom átvétele céljából.

A mészárlásért a tüntetők és a nyugati politikusok és a média egyértelműen Janukovicsot tette felelőssé, és ez olyan felháborodást váltott ki, hogy Janukovicsnak nem volt más választása, mint lemondani és eltávozni az országból. A forradalom ilyen módon győzött, az új kormányt egy lehallgatott beszélgetés szerint Viktoria Nuland és az amerikai nagykövet, Geoffrey Pyatt állította össze, Jacenyukot téve meg miniszterelnöknek. Ebben a beszélgetésben hangzott el a gyakran idézett trágárság: f…ck the EU.

A változásokkal egy erősen nacionalista és egyben Nyugat-barát vezetése lett Ukrajnának. Ezt jelzi, hogy az új kormány egyik első intézkedése (február 23.) az volt, hogy a 2012-ben elfogadott, a nyelvi kisebbségeknek kedvező nyelvtörvényt visszavonta. Az amerikai külügyminisztérium által felállított kormánnyal Oroszország számára reális veszéllyé vált, hogy Ukrajna felmondja a Fekete-tengeri Flotta állomásoztatásáról szóló szerződést, ezért Oroszország a Krím megszállásáról, majd elcsatolásáról döntött, ami február 27-től kezdve gyors ütemben meg is történt.

Ez annál is könnyebben ment, mert a változatos történelmű félsziget lakosságának többsége orosz volt, Ukrajnához csak 1954-ben került, amikor az ukrán származású Hruscsov az ukránok orosz birodalomhoz való csatlakozásának 300. évfordulója alkalmából Ukrajnának ajándékozta.

A kijevi kormányváltás után nem sokkal Kelet-Ukrajnában, Donyeckben és Luhanszkban is széles körű megmozdulások kezdődtek. A helyi oroszok és oroszbarát ukránok nem ismerték el a kijevi kormányváltást, és a terület Oroszországhoz való csatolását követelve kikiáltották a donyecki (április 7.) majd a luhanszki népköztársaságot (április 27).

Hogyan bővítsük a NATO-t? (3. rész)

LÓRÁNT KÁROLY a szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója

https://magyarnemzet.hu/velemeny/2022/12/hogyan-bovitsuk-a-nato-t-3-resz